Az észak-romániai Nagybánya közelében található Aurul bányavállalat ciántározó tava 2000. január végén olyan vízterhelést kapott, mely eredményeként a rosszul tervezett töltés január 30-án, az éjszakai órákban mintegy 25 méter szélességben átszakadt.
A cianiddal és fémekkel erősen szennyezett víz a földeken át a Lápos-patakba, majd onnan a Szamosba és a Tiszába ömlött. A gát helyreállítása több mint két napig tartott, mialatt legalább 100 ezer m3, erősen toxikus szennyvíz szabadult el. Az elfolyó víz szennyezőanyag koncentrációja román információk szerint mintegy 400 mg/l fémekhez kötődő cianid volt.
A magyar országhatárt Csengernél 2000. február 1-én délután 15 órakor lépte át a cianid.
A szennyezett víztömeg a Szamoson óránként három kilométert tett meg, majd szétterült a Tisza Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei szakaszán és fokozatosan felhígult. Az egyre hosszabb foltban elnyúló cianid-szennyeződés haladási sebessége két kilométeresre csökkent. A szennyezett folt 2000. február 12-én hagyta el az ország területét.
A Tiszán lefelé haladva a szennyezőanyag koncentrációja folyamatosan csökkent egyrészt a beömlő mellékvízfolyások, másrészt a Kiskörei-tározó hígító szerepe miatt. A Bodrog, a Sajó, a Hernád és a Körösök vize is kevésnek bizonyult, s a mérgező ár – a legfelső részt kivéve – végigsöpört a Tisza teljes hazai szakaszán, de nem kímélte a Vajdaságot, sőt, még a Dunát és a Fekete-tengert sem, Európa folyói számára eddig még ismeretlen méretű katasztrófát okozva. A szennyező hullámot kísérő halpusztulást akkor még megbecsülni sem lehetett. A Vízügy által felépített műszaki zárak segítségével a partra terelt és kihalászott több tonna haltetemből, arra lehetett következtetni, hogy a Tisza élővilága teljes mértékben megsemmisült. A ciános víz nem csak a halakat, hanem a mérgezett hallal közvetlenül érintkező vízi madarak és hullámtéri élőlények sokaságát is elpusztította.
A 2000. januári cianidszennyezés óriási károkat okozott a Tisza folyónak. Becslések szerint mintegy 1240 tonna hal pusztult el, emellett sok más populáció is súlyos károkat szenvedett. A környezeti katasztrófa Magyarországon másfél millió embert veszélyeztetett és ezer, halászattal vagy turizmussal foglalkozó ember megélhetését tette bizonytalanná.
A „Noé bárkájának” is nevezett vízkormányzási intézkedések lehetővé tették, hogy a Közép-Tisza vidékén a mérgező anyagot a folyó medrében lehetett levezetni. Ennek köszönhetően a gátak közötti hullámtér, a biológiai sokszínűséggel rendelkező holtágak, és ami roppant lényeges, a Tisza-tó öblözeteinek páratlanul gazdag élővilága – a Tisza-tó vízfelületének 93 százaléka – gyakorlatilag nem károsodott.
A ciánszennyezés okozta súlyos ökológiai sebek máig sem gyógyultak be tökéletesen, azonban a katasztrófát követő években a természet lenyűgöző megújulási képességéről szerezhettek bizonyságot a szőke folyó mentén élők.
A halászok tapasztalatai szerint a cián okozta halpusztulást követően a folyó mára már újra életre kelt, de vannak olyan egyedek, amelyeknek száma, még nem érte el a ciánkatasztrófa előtti népességet. A folyóba visszaköltözött az élet, melyet mi sem bizonyít jobban, mint a kiváló vízminőséget igénylő kérészek rajzása. A Tiszavirágzás már jó néhány éve megfigyelhető az Alsó-Tisza menti folyószakaszokon.
Az Országgyűlés 2000. június 16-án elfogadott határozatában február 1-jét a Tisza Élővilágának Emléknapjává nyilvánította.