Kezdőlap | Megemlékezések | 2011. évi megemlékezés
Ünnepi beszéd a Szegedi Nagyárvíz tiszteletére rendezett ünnepségen

Tisztelt Munkatársaim, Kedves Meghívottak!
Igazgatóságunk régi hagyománya, hogy az 1879. évi árvízi katasztrófa dátumához közeledve összejövünk, mi Vízügyesek és felelevenítjük a régi korok árvízi eseményeit. Megemlékezünk az Elődök érdemeiről. Tesszük mindezt azért, hogy hivatásunk alappillérét, a régiek tiszteletét, a korábbi árvízi tapasztalatokat soha ne felejtsük. A mi hivatásunk a vizekkel való együttélés, a párbeszéd biztosítása a folyó és a folyóparti lakosság között. Szerény eszközeinkkel felhívjuk a figyelmet a folyó lehetséges válaszaira a lakosság által feltett kérdésekre. Nekünk adatott meg, hogy amennyiben veszély fenyeget, biztonságot és kiszámíthatóságot adjunk mindazoknak, akik a „vizek járta” területeken élnek, hogy ráirányítsuk a figyelmet a lehetséges problémákra, és azok megoldására mérnöki válaszokat adjunk. Nem könnyű a mi hivatásunk, hiszen csak a bajban, árvízkor, belvízkor kíséri nagy érdeklődés munkánkat. Ami „békeidőben” történik, nem jelent címlapokon megjelenő híreket. Korszakokon átívelő hivatásunkban mindig hasonló nehézségekkel kellett megküzdenünk.

Különös az ember természete, nem tanul a saját tévedéseiből, a máséból pedig még annyira sem. Számos árvízi katasztrófa fordult elő a világon, így a Tisza völgyben is, de újra, meg újra megejtjük ugyanazon hibákat. A legtöbb esetben találunk „cinkost”, kinek tudatlanságához kellő mértékű befolyás társul, s így ideális elegy képződik a „rossz döntések” meghozatalához. Nekünk, szakembereknek ezekben a helyzetekben csak a végrehajtás kényszere marad, és az, hogy a végrehajtás során hozzuk helyre mindazt, amit jóval korábban, sokszor több száz kilométer távolságból, idegenek elhibáztak.

A szegedi árvízi katasztrófa csupán egy az árvizek krónikájában, azonban nekünk „vizes” mérnököknek itt, az Alsó-Tisza vidékén, a legjelentősebb volt. Történtek már nagyobb, hosszabb ideig elhúzódó árvizek, azonban közvetlen árvízi elöntéssel csak ez az esemény járt. Minden szakember számára a lehető legrosszabbat jelenti, amikor a védekezés sikertelen, és ennek következtében katasztrófa, árvízi elöntés következik be. Szegeden olyan tragédia történt, amely a város történetében, a hazai vízmérnöki szakmában, egy új korszak kezdetét jelentette. Azonban ez az új korszak iszonyú károk, szörnyű emberi tragédiák árán kezdődött meg. Nem tehetjük meg, hogy nem emlékezünk az 1879 márciusában bekövetkezett árvíz pusztításaira.

Hagyományunk, hogy az igazgatóság megemlékezését, mindig valamilyen apropó kapcsán kiválasztott szónok beszédével tartjuk meg. Hallottunk már, hírközlési, vízrajzi, területfejlesztési szempontból összeállított emlékezéseket. Most az igazgatóság legfiatalabb igazgatója kísérli meg a régmúlt eseményeit párhuzamba állítani napjaink történéseivel, egy korabeli szemtanú visszaemlékezései alapján.

A vízügyes szakmánk elsődleges ereje a hagyományok tisztelete. Halljuk ezt sokszor idősebb munkatársainktól, elődeinktől, azonban eljön az idő amikor már önállóan kell értékelni a korábbi eseményeket. Minden gyakorló mérnök számára adódnak olyan helyzetek, amikor rá kell jönnie, hogy nem mindenre lehetséges korábbi történéshez kapcsolódó „sablont” húzni. Nem mindig elégséges a korábbi események másolása, hiszen az árvizek körülményei folyamatosan változnak. Azonban a megfelelő helyzetértékeléshez mélyreható ismeretekkel kell rendelkezni a régmúlt eseményeinek megítéléséhez. A szegedi Nagyárvíz vonatkozásában a visszaemlékezések tematikus feldolgozása már teljes körűen megtörtént. A szakmai részletek fontossága mellett azonban mindig új megvilágításba helyezi a történteket, ha új visszaemlékezés kerül napvilágra, és az események ismételt értékelésére nyílik lehetőség. Visszaemlékezésemet Dr. Lázár György 1901-ben megjelent a „Visszaemlékezés a nagy árvíz napjaira” című munkája alapján állítottam össze, keresve a párhuzamokat a közelmúlt árvízi eseményeivel. A szerző az árvíz esztendejében a város főügyésze és a torna-egylet elnöke volt. Utóbbi tisztségében a vészbizottság tagjaként vett részt a felkészülésben és a mentési munkálatokban. Mint minden visszaemlékezés ez a mű is személyes benyomásokkal, érzésekkel átszőtt, azonban mindenféleképp érdekes nézőpontból írja le a történteket.


A vész tornyosulása:
„ A Tiszának rohamos áradása, a felső vidékről érkező tudósítások, a mik nagy áradásokat jelentettek már február végén aggodalommal töltötték el a város lakosságát. A hatóság a bekövetkező vésszel szemben kellő éberséget tanúsított; megalakította Taschler főkapitány elnöklete alatt a vészbizottságot, a mely működését megkezdvén, a vízszin rohamos emelkedésének s a szünet nélkül érkező kedvezőtlen híreknek nyomása alatt magát már márczius elején permanensnek nyilvánította s a bekövetkezhető veszély elhárítása végett messzeható intézkedéseket tett. Egyebek között felhívta a helybeli torna- és csolnakázó-egyesületeket, hogy a védelemben és a mentés előkészítésében vegyenek részt…” „A tagok száma lassanként 120-130-ra emelkedett.” „ Az éjjeli szolgálat abból állott, hogy az összes tagok este 7 órától reggel 7 óráig készenlétben voltak a városházán. A tagok csapatokba osztattak s felválta cziráltak a várost védő töltéseken…” „A régi vár belvárosi bástyájánál szorgalmas ácsok titokszerű munkát kezdtek végezni. Az egymás mellé ásott pilóták, az egymáshoz szegezett rudak és léczek, az egymás mellé lerakott deszkák szakadozott körvonalaiból lassanként egy szilárd feljáró bevégzett alakja fejlett ki, arra való, hogy a város elöntése esetére a lakosság az erősen épült vár tetején menedéket találjon.”
Tehát a város megkezdte a felkészülést. Egyrészt folyamatosan végezték az árvízvédelmi vonalak erősítését, másrészt megkezdték az árvízi elöntés lokalizálására és a mentésre való felkészülést. A szakmai szabályai akkor is tartalmazták a lokalizációs művek felkészítését a várható árvízi terhelésre, valószínűsítették, hogy a fővédvonal meghibásodása bekövetkezik. Ebből a célból kiemelt figyelmet kapott a várost északi irányból határoló vasúti töltés, ahogyan azt a beszámoló tartalmazza:
„Ugyancsak a városi hatóság a vészbizottság javaslatára elhatározta, hogy az alföld-fiumei pályán a vasútvonalra nagyobb méretű nyúlgát emeltessék a czélból, hogy netán felülről betörő ár ellen a város védvonallal birjon. A várost egyedül az elhanyagolt állapotban levő baktó-macskási és a szillér-baktói töltés védelmezte…” „A városi hatóság szerette volna bevonni az emelendő nyúlgát költségeinek viselésébe az alföld-fiumei vasútat is;…. mert a tervbe vett nyúlgát a társulat vonalait is védeni volt hivatva; a társulat azonban ettől állandóan vonakodott,… a társulat képviselője: Réczey főmérnök … a hozzájárulást a társulat nevében azzal a kategórikus szakkijelentéssel tagadta meg, hogy a társulat létesítményei oly magas niveaura építvék, hogy árvíz esetén az elterülő víz oda semmi körülmények között nem nyomúlhat.”
A közelmúlt magyarországi árvízkatasztrófái is ráirányították a figyelmet az autópályák, a vasutak megfelelő kialakításának fontosságára, továbbá arra, hogy az árvíz „kezelőtől” függetlenül veszi terhelés alá a műveket. Minden kezelőnek közös erőfeszítéseket kell tenni a sikeres védekezés érdekében.

A vészbizottság ladikokat adott a várható elöntés következtében szükséges mentési munkálatokhoz.
„A ladikok szétosztattak… Kiadatott a parancs, hogy az első vészjelre mindenki a kitűzött helyre siessen, a hol a csolnakja van…. Nekem a Mars-téren elhelyezett ladikok egyike jutott.”

„Márczius 5.-ik napjának estéjén… Úgy 11 óra tájban,.. a kiküldött őrjárat vezetője Gál Ferencz.. gyors beszédben adta elő, hogy a Tisza hirtelen két hüvelyket apadt; a halászok véleménye szerint ez a gyors apadás természetes nem lehet, a töltésnek valahol szakadnia kellett.” „De hol?... ez volt a kérdés. Az ijedt, aggódó arczok mind ezt a kérdést tükrözték. Ha az ár a túloldalon szakított, akár felettünk, akár alattunk, úgy mentve vagyunk; ha innen szakított, úgy közelg a katasztrófa!”
A petresi szakadás
„ A vészbizottság elnöke: Taschler főkapitány, azonnal sürgönyzött a szomszédos tiszamenti községek elöljáróihoz, kérdezvén őket, nem tudnak-e a szakadásról?.... Éjfél után …. a főkapitány berohant a közgyűlési terembe. … A nélkül, hogy a távirat tartalmát tudatná, az izgatottságtól reszkető hangon kérdé: Tudják-e az urak, hol van Petres? … a táviratban tudatja Novák József, hogy: a Tisza árja Petresnél 12 öl szélességben elszakította a gátat. … Kínos pillanatokat éltünk át; a városházán az utolsó hajdúig mindenkit megkérdeztek, hogy hol van Petres; a széképületben jelenlévők közül senki sem tudta megmondani.”
Azonban sikerült a szakadás helyét beazonosítani, így a védekezők számára bizonyossá vált, a kitört ár a város felé halad és „megkondult a városház öreg harangja”.


Védekezés az alföldi vasút mentén
„Másnap reggel 6 órakor megkezdődött a nagy munka: az alföldi vasút mentén a nyúlgát építése… a lakosság egyrésze mint közerő kivonult, s a munka részint ezzel a közerővel, részint a vasúti lórékkal kezdetét vette. Sajnos a közerő a töltés gyors felemelésére alkalmasnak nem bizonyult.”

„Márczius 7.-én délután már az Algyő és a mai Sándorfalva közti irányból felcsillant a közeledő ár s ugyanaznap este 9 órakor az alföldi töltés lábainál feküdt. Mérnökeink állítása szerint ennek csak 12-én kellett volna megtörténnie….”

„Az ingyenmunkát a gáton katonai erővel kellett megtartani; ennek hasznavehetelensége bebizonyulván, az nagyobb részben katonai erővel és fizetett munkásokkal helyettesíttetett….” „Dorozsma város egy részét az árvíz már 8-9-én elöntötte.”…”8-án éjjel volt, midőn Algyőn felfordult az alföldi vasút töltése s a piszkos ár betört a földekre. A töltés szakadása előtt néhány perczel ment végig rajta Szegedről a Vásárhely felé irányított vegyesvonat…., s a Vásárhelyről jövő személyvonattal Algyőn találkozott; ha ez a vonat Szegedre elindul, az összes utas menthetetlenül az árvízben lelik halálukat…”

„Ennek a védvonalnak az elszakadása következtében Tápé és Algyő községek … a szó legszorosabb értelmében a föld felszínéről eltörültettek…”
A katasztrófa
„Márczius 11-én.. esti 8-9 óra között az ég hirtelen beborult, a város felett hatalmas porfelleg támadt… a víztömeg fekete fodrokban emelkedni kezdett, … , a gyenge nyúlgátunk megingott. Ez volt a végnek kezdete. … A nyúlgátnál lévők mindegyike bizonyos volt abban, hogy az átázott gyarló védmű tovább nem tartható s hogy a víz pár óra múlva nem özönleni, hanem rohanni fog a város belterületeire… A vidékről jött munkások maguk alatt a talajt veszedelmesen mozogni érezvén, éjfél tájban bevonultak az indóházhoz…” „Fél órával később a rettenetes orkán s a külső árvíznek két ölnyire csapó hullámaival szemben a katonai erő is tehetetlenné vált és Pultz báró az indóházhoz rendelte a katonaságot…” „Pultz altábornagy kiadta a parancsot katonáinak a visszavonulásra…” „Novák József… elmondotta a népnek, hogy emberi erő az elemek ádáz hatalmának ellent nem állhat…” „Erre a menet a rókusi országúton megindult a város felé megindult. Szomorú menet volt, igazi gyászmenet…” „A városba érve, a menetből, mint kísérteties árnyak, sokan suhantak el a jobbra eső utczákba – hajlékaik, családjaik felé. Balra, a felsőváros felé már csak igen kevesen tértek el; mert hisz ott már a betört ellenség….”
A rémes éjszaka
„Ily vésszel szemben tapasztalatlan emberek voltunk…” „Azt hittük, hogy a betörő víz majd lassan fog terjedni, ladikjainkat szépen fel fogja emelni s mi annak jámbor hullámain útra kelve, segíthetünk azokon, a kik veszélyben forognak…” „ Így gondolkozván, eszünk ágába sem jutott az, hogy ladikunkat valahova megerősítsük. Ennek tapasztalatlanságunknak majd mindannyian életünkkel adtuk meg az árát.”

„Az árvíz a felsővárosrészen törvén be, annak piszkos árja elsősorban a budai országúttól a felső város felé eső felső teknőt töltötte be s csak mindőn az árvíz már ezt a teknőt betöltötte oly magasságig, a minő az akkori országút volt.. akkor törhetett… az alsóváros felé fekvő másik teknőbe…” „Mi tehát, a kik a Mars-téren, az alsó teknőben, ennek a felső szélén voltunk, az árvíz megjelenésére hajnali 2 óráig várakoztunk. Ez alatt a felső teknőben folyt a rombolás. A budai úton keresztül áthallatszott hozzánk az életükért küzdő emberek kétségbeesett jajveszékelése, az egymás után összeroskadó házak borzalmas recsegése…” „Szorongva tekintettünk a rókusi kövezet felé, ahonnan a félelmetes ellenséget vártuk. Nem sokáig váratott magára, Midőn a felső teknőt megtöltötte, terjeszkedő erejének egész hatalmával rohant felénk, a második teknőbe. A rókusi templom felé irányzott szemeink előtt, a nagy sötét daczára is, mintha valami megcsillámlott volna abban a magasságban, a minőben a kövezetet véltük. A következő pillanatban úgy tűnt fel előttünk, mintha a Mars-tér egész szélességében egy fekete, helylyel-közzel felcsillámló, embermagasságú tömeg rohanna felénk. Ez volt az árvíz!”

„Mindez egy másodpercz műve volt. A következő pillanatban a semmi támponthoz meg nem erősített ladikjainkat az ár a levegőbe kapta s rajta egyet fordítva, nyílsebességgel ragadta magával…” „Evezőink a rohanó ár erejével szemben hasznavehetetlen játékszernek bizonyultak, … a kormányos evezője volt az, a melynek csekély… hasznát vettük.”

„… a Bakay-ház előtt levő… egyik fát hirtelen elkapva a ladikot kötéllel hozzáerősítettük.” „Ezen a helyen éltem társaimmal az élet legnehezebb óráit. Ladikunkat a fától elkötni nem lehetett, mert … az ár elsodor bennünket.”… „A sötétben kellett átélnünk a közelünkben lévő városrész pusztulását.” … „… a benmaradt lakosság a háztetőkre menekült…” „A hozzánk közel lévők észrevették, a Bakay-ház árnyékában megvonult ladikunkat s kétségbeesetten kiabáltak: mentsük ki őket; kértek, könyörögtek, pénz igértek, fenyegettek lövéssel; visszakiáltottunk, hogy még nem indulhatunk, …, mert el is visz az ár ereje és akkor mi is, ők is elveszünk…”

„… reggeli 5-6 óráig teljes tétlenségre voltunk kárhoztatva. Eltekintve a nagy sötétségtől, a víz rohanása az alsóváros felé oly irtózatos volt, hogy ily körülmények között a helyből mozdulást megkísérteni is valóságos Istekísértés lett volna.”…”Az a kétszáz egynéhány halott, mely az árvíz alkalmából hivatalosan konstatálva lett, minden kétségen felül e szerencsétlen pár óra szomorú áldozata.”
A mentés munkája
„A midőn azt hittem, hogy a Kálvária-utcza még szárazon van, nagyon csalódtam. A Kálvária-utczát ekkor már magas víz borította. A már megtelt ladikot a Kálvária-utczában, a belváros irányába haladtam az első szállítmánnyal azon szándékkal, hogy azt a reáliskolában teszem le…” „Útközben találkoztam Lichtenberg Móriczczal….” „Rám kiáltott: Mondd meg azoknak a nagyfejű mérnököknek, hogy ha reánk duzzasztották, most már eresszék le a vizet a Tiszán, mert mindnyájan itt fulladunk…”

„Móravároson, az itt lakó emberek legnagyobb része nem a háztetőkre menekült, hanem az udvarokon lévő fákra mászott fel, magával czipelve ingóságai közül azt, a mit hirtelenében összecsomagolt.
A menekülés
„A városi nép zöme… a tiszaparti védtöltésre, a váracs tetejére vagy hajóhídon át Újszegedre menekült.”…”Az ideiglenesen menedéket talált néptömeg egy része lassankint a hajóhídon át Újszegedre, e menekültek egy része innen is tovább a szomszéd Torontál-, Csanád- és Temesmegyékbe húzódott.”…

”A hajóhídon keresztül egész népvándorlás raja zajlott át Csanádba és Torontálba.” …”A városnak volt jobbágy községe: Tápé, a Petresnél beszakadt ár által már az árviznek Szegedre betörése előtt napokkal egész kiterjedésben víz alá került.”… „A község népe azonban sok kárt nem szenvedett. A dologbíró … okos előrelátással házait legtöbbnyire tutajra építette…” „Ezenfelül jegyzőjük… a petresi szakadás után mindjárt kiköltöztette a község polgárait… a község mellett elvonuló széles tiszai védgáton rögtönzött sátrak alá….”
Eddig tart a visszaemlékezés, mellyel az árvízi katasztrófa néhány eseményére egy szemtanú közreműködésével emlékeztünk. Egy szemtanú visszaemlékezései törvényszerűen szubjektív benyomásokkal átszőttek. Azonban végighallgatva, végigolvasva talán magunkat is az akkori események között érezhettük. Olvasva a régi korok emlékezetét megállapítható, hogy az árvízi bármely korban, bármilyen társadalmi környezetben ugyanazt jelenti.

A féktelen pusztítást, amely ha bekövetkezik, emberi generációkon átívelő fájdalmas örökséget hagy maga után. Nekünk vízépítő mérnököknek kötelességünk, hogy tudásunkat, tapasztalatunkat ezen katasztrófa elhárítása érdekében alkalmazzuk, tökéletesítsük.

Köszönöm Megtisztelő Figyelmüket!
Kelt: 2011. március 10.
Dr. Kozák Péter igazgató
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép