Kezdőlap | Megemlékezések | 2008. évi megemlékezés
Szeged város fejlődése és a Tisza folyóval való kapcsolata

Az előzmények és az 1879. évi nagy árvíz bemutatása

(A 2008. március 12-én elhangzott ünnepi előadás összefoglalója)
A víz, mint a földi élet egyik legfontosabb eleme Szeged városának fejlődését alapvetően befolyásolta. Tagadhatatlan tény, hogy ez a kapcsolat számos negatív és pozitív változást idézett elő a város életében. 129 évvel ezelőtt ebben az időben a város nagy része már hullámsírjában nyugodott, a Városháza öreg harangjának hangja messze vitte Szeged pusztulásának hírét. Ezen tragédia bekövetkezése azonban szinte elkerülhetetlen volt, hiszen számos jel hívta fel magára a figyelmet, amelyeket azonban nem kellő súllyal vettek figyelembe. A Tisza és Szeged kapcsolata azonban nem csupán küzdelmekről és keserűségről szól, hiszen a hosszú évszázadok alatt a város sokat köszönhet a folyónak. Ezt a különösen szép, olykor keserves és rendkívül szoros kapcsolatot szeretném bemutatni és végül eljutni egészen 1879. március 12-ig.

A Tisza jóval korábban érkezett erre a tájra, mint az ember és birtokba vette formálta azt. A régészeti kutatások szerint, a városban talált leletek alapján, az ie. II. – III. században kelták éltek a folyó mellett. A város és a környék fejlődése szempontjából azonban rendkívül fontos volt, hogy a rómaiak őrtornyot emeltek (1. ábra) a folyó jobb partján (egyes vélemények szerint valahol a mai rondella környékén).

1. ábra Római őrtorony vázlata
1. ábra Római őrtorony vázlata
A rómaiak felismerték Szeged (Partiscum) stratégiai jelentősségét, hiszen a település két jelentős folyó találkozásánál helyezkedett el, ahol nagyszerű gázlók segítették az átkelést. Természetesen a rómaiak ellenőrizni akarták ezt az útvonalat, mert a szomszédos területek felől veszélyes törzsek is betörhettek.

Partiscum a fejlődését tehát a római jelenlétnek is köszönhette. Akkoriban a folyó és az itt élők kapcsolata sokkal szorosabb volt, mert a folyó a magaslatok közé szinte évente benyomult és sokáig csak csónakokkal lehetett a száraz magasabb helyek között közlekedni. Talán ezért is alakult ki az a mondás, hogy Rómához hasonlóan Szeged is hét dombra épült. A tájat tehát egyértelműen a folyó uralta, melynek "szeszélyeihez" alkalmazkodtak az itt élők, s ezt bizonyítja az alábbi idézet is:
"... a talaj legtöbb helyen vizenyős, és a folyók árterületei, vízborításai bővelkednek gyarapodó fűzfákban, s ezért járhatatlan a vidék, kivéve ismerői által..."
(Ammianus Marcellinus)
A város fontos szerepét idejekorán felismerték, s honfoglaló eleink, majd Árpád-házi királyaink is nagy becsben tartották, amit I. (Szent) István államalapító királyunk rendelete is bizonyít:
"só az ország közepén máshol ne tartassék, hanem csak Szolnokon és Szegeden, úgy a határszéleken".
Közvetlenül az államalapítás után kijelenthetjük, hogy Szeged a felemelkedését a Tisza folyónak köszönheti, hiszen a lassan ballagó folyó alkalmas vízi út volt a sószállításra (2. ábra), sőt szerepét növelte, hogy a Maros folyó rövidebb összeköttetést biztosított Erdély felé. Az Árpád-házi királyok alatt tehát Szeged a folyónak köszönhetően számos kiváltságot kapott, hiszen só akkoriban az arany árával vetekedett, bányászata királyi privilégium volt. A levéltári anyagokban Szeged neve számos esetben felbukkan (Ceged, Seghed, Scegved, Sceged, Seged, Scegued, Scegud, Zeged , Zegued, Zeked, Zeghed, Zegedin, Ciggedin, Cigadinum, Zigedein) jelezve az alföldi város fontosságát.

2. ábra Sószállító bárka
2. ábra Sószállító bárka
III. Béla, II. András és IV. Béla rendeletei elősegítették a város pozíciójának, fontosságának megőrzését, valamint a lakosság számának folyamatos növekedését. A szegedi élet azonban számottevően nem változott. A Szeged környéki pusztákon állattenyésztés folyt, míg a folyó mentén a halászat volt az emberek fő megélhetési forrása. A folyó gazdagsága kárpótolta az itt élőket az gyakran előforduló kiöntésekkel szemben.

A város első pusztulását a tatárjárás okozta. A lakók vagyonukat hátrahagyva a környező nádasokban húzódtak meg, majd a veszedelem elmúltával, visszatértek és késedelem nélkül újjáépítették a lerombolt várost. A leírásokból kitűnik, hogy veszély esetén a környező vizenyős területek menedéket jelenthettek az itt élők számára, tehát a folyó védelmet is biztosított szükség esetén.

A 14. században, az Árpád-ház kihalása után Szeged rövid ideig a főúri pártharcok színterévé vált, majd az Anjou-ház uralomra jutása után, I. Lajos (1342-1382) idején a város a déli országrész virágzó kereskedelmi központjává fejlődött. Lakóinak száma jelentősen megnövekedett, számos kézműves mesterség megtelepedett, valamint az élénk kereskedelemnek köszönhetően a mezőgazdasági áruk piaca is jelentős szerepet játszott. A török előrenyomulásával katonai jelentősége is megnőtt. Zsigmond (1387-1437) 1394-ben Szegedet jelölte ki gyülekező hadainak helyéül, majd 1405-ben erős fallal vette körül a várost, melyben számos külföldi utazó és lovag is megfordult, akiknek leírásai is bizonyítják Szeged gazdagságát:
"Szeged városának csak egy utczája van, mely - nekem úgy tetszik - egy mértföldnyi (lieue) hosszú. Nagy bősége van itt az élelmi szereknek, különösen a halnak, melyeknél nagyobbakat semmi más folyóból nem láttam fogni."
(Bertrandon de la Brocquiere 1432.)
Az elkövetkezendő időszakban a török előrenyomulás miatt a város közel került a végekhez (3.ábra). A Hunyadi család uralkodásának ideje alatt a város virágzása töretlen volt, majd a török hódítás vetett véget ennek a korszaknak.

3. ábra Szeged a török időkben
3. ábra Szeged a török időkben
1526. szeptember 28-án a város török kézre kerül, az akkori állapotokat a török sereg egyik történetírója eképp örökítette meg:
"... Szegedin néven ismeretes és földének termékenységéről, éghajlatának kellemes voltáról, vizének jó ízéről, továbbá óriási kiterjedéséről, nagy épületeiről, mindennemű javainak bőségéről és végre arról volt híres, hogy lakosai között igen nagy számmal vannak dúsgazdagok. A nevezett szép város egy távoli forrásból, Ruszországból eredő mély folyó partján épült, mintegy szépségjel a föld istennőjének arczán."
A Szegedre érkező török hadak a várost felgyújtották és kirabolták. A hódítók hosszú időre berendezkedtek, előlük sokan ismét a környékbeli vizenyős, nádas területekre menekültek, tehát a Tisza újra védelmet nyújtott ismerői számára. A hosszú évtizedek alatt Szeged kiemelkedő fontosságú szerepet töltött be a török seregek ellátásában, mivel vonuló hadaik itt töltötték fel készleteiket. Ennek megfelelően a törökök khász rangot adományoztak a városnak, ami számos kedvezménnyel járt. A várost újjáépítették a várat megerősítették. A viszonylagos nyugalom helyreállta után a környező puszták lakói mind beköltöztek a városba, hiszen a várostól távolabbi területeket nemcsak a törökök, hanem valamennyi arra járó sereg sarcolta. A folyó gazdagságát jelzi, hogy a halászoknak a fogott hal után adót kellett fizetnie, ami a török kincstári bevételnek jelentős hányadát adta.

Szeged városának történetét, fejlődését áttekintve egy érdekes tényre bukkanhatunk. Számos veszedelem fenyegette a várost és lakóit, azonban a Tisza kártételeiről szó nemigen esik, egészen 1613-ig, amikor napvilágot látott II. Mátyás dekrétuma, amely a Tisza- völgy ármentesítésének kérdésével foglalkozik:
"A Tisza kiöntésével szemben a töltések emelésére azok a vármegyék, amelyekben az a folyó kiáradni szokott, saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak".
Ez a dekrétum bizonyíték arra, hogy bár korábban is voltak a folyónak árvizei, azok ellen nem védekeztek, mivel a vízjáráshoz alkalmazkodva alakították ki életüket a folyó mentén lakók. Árvíznek, a folyó természetes járásából adódó víztöbblettel rendelkező időszakát, már csak akkor nevezték, amikor olyan területet is birtokba vettek az emberek, amelyeket korábban a folyó rendszeresen elöntött. Miután egyre nagyobb területre volt szüksége az itt élőknek, így az árvizek elleni védekezések, azok költségei, a veszély mértéke is egyre nagyobb lett. A levéltári anyagok között számos az árvizekről szóló leírás található, melyek bizonyítják, hogyan változott meg környezetünk. Ezen leírásokból a teljesség igénye nélkül a legfontosabbakat szeretném kiemelni.

1689-ben a Tisza áradása olyan súlyos károkat okozott a gabonákban, hogy a tized felét a kamara elengedte. Szeged visszafoglalása (1686. októbere) után a város végvári szerepe igen megnőtt, ezért várának újjáépítését megkezdték. A kor hadimérnökei ebből a célból feltérképezték a várost, melynek korabeli felvételein láthatjuk Szegednek és védvonalainak fejlődését.

4. ábra Szeged 1695-ben, a képen látható a parton húzódó árvízvédelmi töltés, valamint középen egy keresztszelvény profilja
4. ábra Szeged 1695-ben, a képen látható a parton húzódó árvízvédelmi töltés, valamint középen egy keresztszelvény profilja
1695-ben a Tisza vize a jobb partot szaggatta, amelynek következtében a megerősített vár szádfala a mederbe szakadt, s a város lakói által a várba szolgáltatott javak bizonytalan állapotba kerültek (4.ábra). 1697-ben a város palánk része teljesen elpusztul a tűzvészben, a többi részen hatalmas károk keletkeztek. A városnak egy évtizedébe került, mire a csapást kiheverte.
1711-ben a leírások szerint olyan nagy aszály sújtotta a Tisza-völgyet, hogy a folyó majdnem teljesen kiszáradt:
"... Mert 1711-ben Szegednél a Tisza vize minden látható és tapasztalható ok nélkül elenyészék, annyira, hogy a számtalan halak a Tisza száraz fenekén künn maradván, nem győzték az emberek kifogdosni ..."
1711-1712-es esztendő azonban Szeged számára még nagyobb katasztrófát tartogatott.
"De még ugyanazon év őszén a Tisza annyira feláradt, hogy falvakat söpört el és az emberek százszámra vesztek el (2). Szeged már ekkor válságos napokat élt. A magas vízállás a télen nem sülyedt s a tavaszi áradat katasztrófát szült. A lakosság védekezett, töltekezett egész a megszakadásig, de hasztalan. A duzzadó hullámok gátat törtek s alsó- és felsővárost elborították. Voltak ugyan téglafalazattal készült házak is, de ezek ép úgy, mint a vályogházak, sorra omlottak. Az áradat még a nemrég épített pestis-kórházat (lazaretum) is elsodorta.
A belváros, illetőleg a palánk a magas földbástyáknál fogva árvízmentes maradt. Az ár ide nem hatolhatott be, de a fakadó vizek a pinczéket megtöltötték.
A lakosság a veszedelem elől részben a palánkba menekült, részben pedig - különösen a felsővárosiak - a szőlőkbe szaladtak. Öthalom felé a közlekedés hajókkal történt"
A katasztrófa után Szeged más helyen történő újjáépítése is felmerült. A következő évben készült térképeken is látszanak az elöntés nyomai (5. és 6 ábra). Az 1715. évi adóösszeírás alkalmával Szeged lakosságának több mint 50 %-a még mindig ideiglenes, földbe ásott viskókban lakott.

A 2000. év eseményei rendkívüli hasonlóságot mutatnak, hiszen egy éven belül rekord árvíz és aszály fordult elő. A leírások alapján láthatjuk, hogy a védekezés a magassági hiányok elhárítására koncentrált. Már ekkor megjelenik a fakadóvíz fogalma.
5. ábra Szeged városának térképe 1713-ból 6. ábra A vár és környezetének részletes térképe 1713-ból
5. ábra Szeged városának térképe 1713-ból, melyen jól látszik, hogy a város épületei a magaslatokon állnak, köztük mocsaras terület húzódik 6. ábra A vár és környezetének részletes térképe 1713-ból, jól láthatók a magaslatok és az azokat összekötő utak
1715-ben az árvíz miatt a helyreállítási munkákat fel kellett függeszteni.

1720 – 1735 közötti időszakban nyugodtabb évek következtek be, melyek a segítették a város újjáépítését, illetve a várost és környékét védő töltések erősítését. A beszámolókból kiderül, hogy közvetlenül a várost védő töltések folyamatosan gyarapodtak, azokon a víz egyre ritkábban öntötte el a város mélyebben fekvő részeit. A környék lakói folyamatosan birtokba vették az egykor Tisza által bejárt területeket, amelyeket azonban később csak rendkívüli erőfeszítésekkel lehetett megmenteni.
"A Tisza árjai is nyugalmasabban, kevesebb aggodalmakat keltve hömpölyögtek alá. A palánki sánczok mélyedései - az Eugenius árok - ugyan minden évben megteltek vízzel. Innen a város körül elterülő laposokat a víz bár legtöbbször elborította, amikor a város egyes részei mint szigetek emelkedtek ki, - de ebből károk nem igen támadtak.
Némely helyeken már töltéseket is emeltek, hogy a vizek nagyobb szétterüléseit meggátolják, mert olykor-olykor a kiöntések egész a macskási szőlőkig elhatoltak s a partosabb földek művelésére a gazdák csolnakokon jártak ki.
E vizek a Szilléren, - akkor "Szellérd" továbbá a "Sándor réven" úgy a "Kis-Tisza" ereken folytak vissza a Tiszába. Különösen a felsővárosi szigetségnek laposait igyekeztek az elöntésektől megmenteni, hogy a szigetek közt való érintkezés könnyebb és biztosabb legyen. A magaslatokat kisebb nyúlgátakkal kapcsolták össze. E gátakat 1731-ben rendszeresebben kiegészítették, megerősítették, úgy hogy a felső Tiszapart egész vonalán, valamint a Gizella-tértől a Boldogasszony-súgárút vonalán, a Borbás-utczáig létesített töltések, a vizek behatolását még a nagyobb áradások idején is meggátolták"
1735-ben és 36-ban sikeresen védték a szegedi lakosok a várost, a töltéseket sikerült megtartani.
A város (7. ábra) azonban nem csak gátszakadás miatt kerülhetett elöntés alá, a fakadóvizek és annak elvezetésének meg nem oldott problémája 1741-ben okozott súlyos károkat Szegeden.
"A veszély ugyan elhárult, de a fakadó vizek a város mélyebben fekvő részeit csak elborították. Alsó- és felsőváros ismét a régi szigetség képében tünt fel s egy ideig még a templombajárás is csónakokon történt"
7. ábra Szeged az 1740-es években
7. ábra Szeged az 1740-es években, jól megfigyelhető a város beépítettségének növekedése
Korábban nem tapasztalt jelenség is okozott árvizet. 1750-ből származik az első jeges árvíz leírása, melynek pusztításától majd egy teljes hónap megfeszített munkájával sikerült Szegedet megmenteni.
"Az 1750. évi karácsonyi ünnepek előtt a Tisza medrében oly jégtorlódás támadt, hogy a folyás egészen megszünt, a víz rohamosan duzzadt s a legrosszabbtól lehetett tartani"
1765-ben kitartó munkával fékezték meg az ár pusztításait, majd 1770-ben a zöldár találkozott a Maros árhullámával, melyet esők okoztak.
8. ábra Szeged városa 1770-ben
8. ábra Szeged városa 1770-ben

A várost védő 3000 öl hosszúságú töltéseken megfeszített munka folyt, de a töltések nem bírták a terhelést (8. ábra).
"Felsővároson Cseh András háza előtt az áradat iszonyú erővel tört be s a szakadás mind nagyobb rést vájt ki. A lakosság kétségbeesve, óriási erőfeszítések közt hozzá fogott a rés betöméséhez. Hajókat sülyesztettek, czölöpöket vertek le, melyeket sövényfonattal kötöttek össze s azután földdel telt zsákokat raktak le, mely úton a vízömlés meggátolva lett. Éjjel-nappal, váltott erőkkel folyt munkával erősítették az elázott töltéseket. Alsóvároson is több helyen mutatkozott a csurgás, de itt szakadás még sem történt"
A beszámolóból világosan kiderül, hogy a mai védekezési módok alapjait sikeresen alkalmazták a védekezők.

A városba bejutott víz azonban így is tetemes károkat okozott az épületekben, a város környéki művelt földek abban az évben termést nem adtak.

Az 1782. és 1874. évi árvizek ismét jelentős elöntéseket okoztak, sőt egy külterületi gátszakadás miatt a várost teljesen elzárta a víz, de a belterületet sikerült megmenteni. 1789-ben újabb jeges árvíz fenyegette a várost és környezetét, azonban egy jobb parti töltésszakadás, mely Szeged alatt keletkezett, megmentette a települést, azonban Torontál-megye teljesen víz alá került. Az új évszázad előestéjén (1799-ben) ismét a Tisza árja és a fakadóvizek fenyegették a várost és környékét, melyet sikerült elhárítani.

A XIX. század első, a vizek kártételeire vonatkozó beszámolója nem árvízi beszámoló. 1801-ben a belvizek jelentették a veszedelmet a város lakói számára.
"1801-ben pedig a nagy mértékben felszaporodott belvizek tettek károkat. Elázás következtében mintegy 400 ház omlott ekkor össze. A vadvizek Pestmegyéből és a kunságból egész folyószerűleg ömlöttek s azt tartották, hogy a Dunából erednek"
Nyilvánvaló, hogy a belterületeket elöntő vizek a hagyományos építkezési technológiával készített épületekben okozták a károkat, a téglaépületek épen maradtak. A város akkori házainak csupán töredéke épült téglából.
A Tisza alig több mint egy évtizednyi nyugtot hagyott a városnak és lakóinak. 1813-ban komoly veszedelem alakult ki. A vízgyűjtőn lehullott nagy csapadékok és hóolvadás következtében nagy árhullám vonult végig a Tiszán, mely egész évben tartott. A védekezők figyelme és veszélyérzete lankadt a hosszú védekezés alatt, ami érthető, hiszen gátszakadásra csak decemberben került sor, ráadásul az őrizetlenül hagyott töltésszakaszon. A város harangját félreverve az utolsó pillanatban érkező lakosok segítségével sikerült a katasztrófát elkerülni.

Három év múlva (1816) újabb árhullám érkezett, melyről Vedres István így számolt be:
"Éjjel is, nappal is gyakran félre verik a harangot s ezerként szaladnak az emberek a városbúi a töltések veszedelme meggátlására". Továbbá: "Kevés híja volt, hogy a vár kapuján és a körbástya ablakán a víz be nem ömlött a várba s innen a városba. A szivárgó víz azonban a laposabb helyeket s egész utczákat így is elborította. A víz több mint ezer házat eláztatott, melyek mind megroskadtak és csak nagy költséggel voltak helyreállíthatók"
A város lakossága hat hónapon keresztül vívta csatáját a folyóval, melynek eredményeképp a város megmenekült a végső pusztulástól. Az városba szivárgó és ott összegyülekező fakadóvizek miatt azonban 1300 ház megroskadt. A leírások szerint ez volt az első, kísérleti alkalom, amikor a város négy pontján felállított, 24 gőzgép segítségével távolították el a belterület vizeit.

1829 tele és 1830 tavaszának időjárása ideális körülményeket teremtett egy jelentős árvíz kialakulásához. Erre az időszakra már a Körösökön számos átmetszést végrehajtottak. A város pusztulásának megakadályozásában aktívan részt vett Vedres István, akinek vezetésével sikerült elhárítani a Boldogasszony utcánál lévő zsilip beszakadásának súlyos következményeit. Szegedtől D-re, Zombornál átszakadt a töltés és egész Torontál-megyét elöntötte a víz, hatalmas károkat okozva.

Ennek az árvíznek a szegedi lakosok számára nagy volt a jelentőssége. Sokak rettegtek a "Tiszaszabáylozás ügyének" további fejlődésétől, mert úgy vélték, hogy már 1816-ban is nagyobb tömegű vizek folytak le kisebb vízállással, mint 1830-ban. Ezért a Tisza felső szakaszán összeszorított vizek gyorsabban érik el az alsó szakaszt, ami katasztrófához vezet. A problémáról Vedres István eképp vélekedett:
"legszomorúbb állapota lesz pedig Szegednek, hol ezen lefolyó árvizeknek épen a kapuja van, mert a töltések összeszorítása által a felső vármegyékből leszalasztott, különben hasznos, de teméntelenségével szörnyű kárt okozó elementumnak, a nagy árvíznek ellentállani lehetetlenség lévén, az amit csak talál, mindent pusztít"
Vedres István szavaiból kiderül, Szeged város pusztulásának víziója már akkor ott lebegett szemei előtt. Természetesen voltak, akik cáfolták, illetve túlságosan borúlátónak tartották ezeket az aggodalmakat. Vásárhelyi Pál a vízszint emelkedésének okát a szegedi szorulatban látta, amelyet úgy tartott, hogy a Maros torkolatának D-re helyezésével lehetne megoldani. Elképzelései szerint a Marost Szőregtől egy új mederben vezetve Vedresháza alatt kellett volna a Tiszába vezetni. Ezen elképzeléseket Vedres István ellenezte, hiszen akkori kiváló szakember, ismereteire támaszkodva úgy látta, hogy a szegedi szorulat, valamint a Maros visszaduzzasztó hatása ugyanolyan kártékony maradna. Vedres javasolta a Maros szabályozását, egy új, egyenes meder kialakítását, a torkolat szögének rendezését, továbbá azt, hogy a város vezetése határozzon Újszeged megvételéről, és azt mindenkor tartsa fenn az árvíz levonulásának árteréül. A város vezetése támogatta Vedres elképzeléseit, majd a következő évben szakértői vizsgálatot kért, melynek eredményei alapján a Vedres-féle elképzelés mellett törtek pálcát.

Mindezen szakmai és politikai viták közben a Tisza újabb fenyegető áradása közeledett. 1844-ben a Tisza hatalmas árhulláma 18 hónapra vette birtokba a város környékének földjeit. A szivárgó vizek ellepték a pincéket, "Újszegeden, hol eddig a házak még nem igen voltak fenyegetve, most már ezen vízmagasságnál legnagyobb részben úsztak és egymás után rogyadoztak". Az idézet azért rendkívül fontos, mert éppen ez a terület segíthette volna Szegedet, a szabályozás következtében megváltozott lefolyási viszonyok hatásának mérséklésében.

Ezek után indul meg 1846-ban a Tisza folyó általános szabályozása, mely kiváltja Szeged felzúdulását. A szegedi polgárok nem a szabályozásban látták a veszélyt, hanem annak módjától. A felső szakaszon történt beavatkozások hatásaitól tartottak.

9. ábra Szeged városa 1850-ben
9. ábra Szeged városa 1850-ben,
Újszeged beépítése látható
Ennek első bizonyítéka 1853-ban jelentkezett, amikor a Tisza áradása és annak szintje minden addigit felülmúlt.
"A küzdelem hosszantartó volt s a válság több ízben már elkerülhetetlennek mutatkozott. Egy alkalommal a hattyas-ballagitói vonalon éjjel a víz már rést is tört, de a veszedelem az által hárult el, hogy a felügyeletet teljesítő munkás a szakadásba feküdt s így saját testével gátolta meg a kiömlést, míg kiáltozásaira a segély megérkezett. A kötelességérző derék embernek még a nevét sem ismerjük"
A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a Maros torkolatának ügye még mindig rendezetlen volt, sőt Újszegedet egyes érdekek beépíthetőnek tartották. Mindezek mellett az Újszegedet átszelő új vasúti hidat nem pilléreken állóra tervezték.

Így következett be az 1855. évi árvíz, melynek kártétele csak hosszú és igen költséges védekezési munkálatokkal volt elhárítható.
"A lakosság heteken át küzdött s még a zsenge tanulókat is kirendelték a szomolyai töltésre, kik ott tanítóik vezetése alatt szakajtókban hordták a magasításhoz szükséges földet. A csatornák több helyen felbuggyantak s betömésük iránt való küzdelem meddőnek bizonyult, mígnem utóbb a csatorna-szádákat feneketlen hordókkal látták el, melyekben a víz egy bizonyos magasságig felemelkedett ugyan, de szét nem terült"
A kialakult súlyos helyzetet jól bizonyítja, hogy soha nem tapasztalt számban, öt helyen szakadtak el a töltések, s így az Aranka völgyétől egész Torontál-megyéig minden elöntés alá került. Ezen hírekre már az uralkodó is felfigyelt és szentesítette a kért beavatkozásokat, amelyek nagy sebességgel meg is indultak. Sajnos Újszeged ügyére továbbra sem találtak megoldást, csupán az ártéri hídban sikerült megegyezni.

1857-ben és 1858-ban levonult árhullámok során ismét magasabb vízállások alakultak ki. A védekezési és folyamszabályozási munkálatok anyagi terhe a vársora hárult, utóbbit pedig úgy indokolták, hogy az a város külön érdekeit szolgálja, így ezeknek költsége az országos alapot nem terhelik. Az akkori munkáknak azonban számos hibája volt, mely egyrészt fakadt a tervezésből, másrészt a felmérésből és kivitelezésből. A Vedresházi átvágás helye rosszul lett kitűzve, a vezérárok nem megfelelő szélességben és mélységben lett kialakítva, így az új meder nem fejlődött kellő ütemben (1864-ben a vezérárkot le kellett zárni és ismét komoly munkálatokat kellett végezni).

Mindezek mellett Újszeged ügye még rosszabbra fordult. A császári és királyi közlekedésügyi minisztérium elrendelte a töltésen vezetett vasúti vonal építését (az ártéri hidat feleslegesnek tartották), magasságát pedig a legmagasabb vízszint fölé 20 lábbal (~ 60cm) kérték kiépíteni. Elvetették azt a gondolatot, hogy a vasúti töltés mellet létesüljön egy elvezető csatorna, mely a felduzzasztott vizeket lett volna hivatott a folyóba vezetni. A beavatkozások ellensúlyozására a szegedi szelvényt bővíteni kérték, mégpedig az újszegedi part bontásával. Ezen munkák előtt a város szakemberei tiltakoztak, de az akkori főmérnök, Herrcich Károly, saját vizsgálataival bizonyította a tervezett beavatkozások sikerét. Az újszegedi partrendezés/partlemetszés 1 évvel az elkészülte után már teljesen visszaiszapolódott, ami érthető, hiszen a Maros és a felsőbb szakaszok szabályozásai ekkor folytak. A szegedi aggodalmak ismét bebizonyosodtak. Az 1858-as, 1859-es események után a város kérte a minisztériumot, hogy végszükség esetén az elkészült vasúti töltést átvághassa. A város panaszát a minisztérium elfogadta és az aggodalmat valósnak ítélte, ezért újfent vizsgálatot rendelt el, amely az árvízszintek emelkedésének mértékét állapította volna meg (ma a XXI. században is csak azt tudjuk mondani, hogy a kialakult legmagasabb vízállásnál lehet magasabb tetőző vízállás, de azt nem vagyunk képesek előrejelezni, hogy mennyivel). A kért vizsgálatokat Herrcich Károly akkori főmérnök elvégezte és megállapította: "…Szeged alatt 22' 11" 4"' magasságon felül eső vízállásra számítani nem lehet. A város nem forog veszélyben és nincs és nem is lesz ok a "barbár" kivánság teljesítésére; mert ha a város az említett vízmagassághoz képest töltéseit megerősíti, ha továbbá belép a percsórai társulatba és elősegíti a percsórai társulat töltéseinek kiépítését s ha végül a régi szillér-baktói keresztgátat fel magasítja: akkor nem tarthat a katasztrófától".

Az elvégzett vizsgálatok és azok eredményei azonban nem nyugtatták meg az aggódókat, másokat azonban végképp "elaltattak". Az aggódók ismét feliratokat küldtek, amelyekben kérték Szeged város megmentését. A vízügyi mérnökök kidolgozták egy árapasztó csatorna tervét, amelyet azonban ismét a helyi főmérnök véleménye söpört le az asztalról: "Szeged csak azon esetben foroghat veszélyben, "ha a Maros folyó is a Tiszával egyszerre hozná le magas vizét. "A szőreghi zsilipes levezető csatornára nézve pedig azt hozta fel, hogy a megváltozott viszonyoknál fogva meg kell gondolni, hogy "a levezetés által elérhető előnyök a közel egy milliónyi költséget megérik-e? S hogy elég fontos-e az a 20-24 hüvelyknyi lehető duzzadás Szegednél az eddig ismert legnagyobb vizek fölött arra, hogy érette a Maros Szegeden alúl egy milliónyi költséggel levezettessék s nem volna-e indokoltabb dolog ezen nagy összegnek egy részét a város biztosítása végett a töltések magasítására fordítani."

A Tisza árvizei továbbra sem hagyták nyugodtan az aggódókat. 1860-ban 6 helyen történt töltésszakadás, mely óriási károkat okozott a környéken. 1867-ben újabb áradás fenyegette az alsó szakasz mentén élőket. Hullámverés ellen is kellett küzdeni. A mentett oldalon Petresnél már 3 láb (~90 cm) mélységű víz állt, de végül nem következett be katasztrófa. Szeged és környékének összes töltését magasítani, erősíteni kellett, amely rendkívüli költségeket emésztett fel. Ez volt ez első alakalom, hogy a Szeged – Újszeged közötti hidat ellepte a víz, melynek tetőző magassága 22 láb és 10 hüvelyk volt (emlékezzünk Herrich előrejelzésére!!!).

Majd egy évtized elteltével 1876-ban ismét a folyók áradása okozott komoly gondokat. Kora tavasszal a Duna, majd márciusban a Tisza árvizei fenyegették a folyók mellett élőket. Szeged város a víz gyors ütemű emelkedése miatt már időben elkezdte a védelmi készletek beszerzését. A vízszint emelkedése miatt elrendelték a töltések magasítását a korábbi (1867: 22’ 10") tetőző vízálláshoz, illetve kitűzték a menekülési útvonalakat. A városhoz tartozó hosszú védvonalakon kevés, a munkát irányítani képes szakember tartózkodott. A város É-i részén húzódó vasúti töltésen először alkalmaztak jászolgátat, melynek építése kezdetben akadozott. Tápénál a megcsúszott töltés, majd egy csatorna zsilipjének beszakadása (Boldogasszony u.) okozott nagy riadalmat a város lakóinak körében. Több ezer ember dolgozott a gátakon. A tetőzés szintje elérte a 24’ 11"-es szintet, azaz meghaladta az eddig mért legnagyobbat, sőt Herrich prognózisát is jócskán felülmúlta. Szeged város lakói hősiesen küzdöttek a keletkezett számos árvízi eseményt sikerrel elhárították. A Tisza mentén kb. 10 töltésszakadás következett be. Az akkori felső vezetés a várost teljesen magára hagyta.

Szeged városának kasszája az egymást követő hosszú védekezések alatt szinte teljesen kiürült. A Tisza áradásai azonban ezt nem vették figyelembe. 1877-ben már csak bankkölcsön segítségével tudtak készülni a közelgő árvízre. A város lakói a folytonos küzdelem miatt fásultabbak voltak ezért karhatalom útján kényszerítették őket közmunkára. Az árvíz szintje ismét rekordot döntött, elérte a 25 lábat. Mezőgazdasági területek több helyen elöntés alá kerültek, s így elmúlt a veszély. Azonban egy második árhullám is elindult a folyón, amely májusban ismét jelentős vízszintemelkedéssel járt, sőt a Maros mellékéről is aggasztó hírek érkeztek. A szakemberek az árhullámok találkozásától tartottak, ami be is következett. Május 23-án érkezett a marosi árhullám, mely 24’ 3"-es vízállást okozott. Deszknél egy másodrendű töltés elszakadt a marostői terület víz alá került, de a fővédvonalat sikerült tartani. Pillich Kálmán vezette védekezők megfeszített munkával próbálták a magassági hiányokat megszüntetni, de 24-én hajnalban a Tisza átcsapott a töltéseken és Újszeged elöntésre került. Az ott lakókat, mivel a védekezésben nem vettek rész, a töltésről visszatérők riasztották. Sokan nem érezték át a veszélyt, mert nem számoltak a vasúti töltés visszaduzzasztó hatásával. A folyó a mesterséges öblözetet teljesen feltöltötte, az utászok később a vasúti töltés átvágásával vezették le a vizet. Mindezek mellett Szt-Mihályteleknél, Makónál töltéscsúszások keletkeztek, amelyeket sikerült elhárítani.

Számos előzmény után érkezünk meg a Szeged szempontjából tragikus 1879-es esztendőhöz (10. és 11 ábra). Láthattuk, hogy a város több heroikus küzdelmet sikerrel vívott meg az árvizek ellen, számtalan érvvel bizonyította, hogy a szabályozások és a nem megfelelő helyi beavatkozások katasztrófához vezethetnek, ám mégsem találtak meghallgatásra. Februárban ismét emelkedni kezdett a folyó vízszintje. Az áradás ütemét jól jelzi, hogy február 28-ról március 1-re virradóan több mint 3"-et (~90 cm-t) emelkedett a víz szintje. A város vezetése egy ideig tétlenkedett, majd látva a helyzet komolyságát mozgósították a véderőket. A Tisza szintje március 5-re meghaladta a 25 lábat. A védvonalakon több ezer ember megfeszített erővel dolgozott, hogy a magassági hiányokat és a kialakult jelenségeket megszüntessék. Az alföldi vasútvonalon a töltés magasításának és erősítésének munkálatai azonban nem kezdődhettek meg a vasút vezetőinek ellenállása miatt (ez egy kritikus pontja a védekezésnek). A kényszerhelyzetben a Baktó-Macskási elhanyagolt töltésre kellett az erőket összpontosítani, azonban ennek állapota kétséges volt, hiszen hosszú ideje karbantartás nélkül állt. Március 4-én a vízszint elérte a 25’ 4"-t, azaz pontosan 8 métert. Az országos napilapok felhívják a figyelmet a város heroikus küzdelmére, azonban segítség nem érkezik. Volt, aki felismerte az aggasztó helyzetet és Szeged védelmére 50 000 katonát kért, de a képviselő házi ülésen ez elvetették, és Szegedet tették felelőssé saját helyzetéért.
10. ábra Szeged városa 1878-ban 11. ábra Az 1879-es árvíz elöntésének irányai
10. ábra Szeged városa 1878-ban 11. ábra Az 1879-es árvíz elöntésének irányai
A királyhoz eljutott hírek hatására, Ő felsége, Pulcz Lajos altábornagyot a temesvári főhadparancsnokot rendelte Szegdere, aki az utolsó napokban teljesen egyedül irányította a védekezési munkákat. Pulcz felismerve a veszedelmet több száz katonát rendelt Szeged védelmére. Március 5-én azonban Szeged sorsa megpecsételődött, bár akkor azt sokan még nem gondolhatták. Petresnél a töltés este hét órakor átszakadt: "Ez a töltés Várady mérnök közvetlen felügyelete alatt állt, ki este 7 órakor az egész szakaszt szemle alá véve, a petresi töltésen sem észlelt semmiféle gyanús körülményt. Alig távozott Várady két kilométernyire, midőn az őrjáró katona vészlövéseit hallotta. Rögtön visszafordult s azt tapasztalta, hogy a töltés mintegy 20 ölnyi hosszaságban egészen eltünt és a nyíláson a Tisza iszonyú erővel és robajjal ömlik a percsorai rétre. A 3 öles magasságú vízoszlop mindinkább szélesedett (1), úgy hogy a szakadás elzárására még gondolni is teljesen képtelenségnek látszott". Két óra múlva már a Szegedi vízmércén is apadást tapasztaltak. A töltésszakadás hírére, az északi vonalakra rendelték a véderőket (Sövényháza), mert remélték, hogy az árhullámnak sikerül útját állni. Azonban ennek a védtöltésnek a vége lényegesen kiépítetlenebb volt, így ezt a folyó megkerülte, s március 6-án délben már Szeged felé közeledett. Az alföldi vasútvonal töltésére 3000 ember érkezett, így már majdnem 4000 fő dolgozott megfeszített tempóban. Március 7-én hajnalban a Macskási töltésen átbukott az áradat, feltöltötte a Fehér tavat, majd az állami és alföldi vasútvonal által elzárt területet kezdte megtölteni. Szintén e napon hajnalban a Korcsolyázó töltésen is átbukott a folyó árja és Algyőt, valamint Tápét is romba döntötte. Szegedet immár két oldalról vette körül a fenyegető veszély. Eközben a várost közvetlenül védő töltéseken is szakadatlanul folyt a munka. A kilátástalan helyzet miatt kijelölték a menekülő útvonalakat, amelyek Újszegeden keresztül vezettek. A lakosságnak egy része már a menekülésre készült elő, sokan elhagyták a várost, mások az értékeiket pakolták össze, úgy készültek a legrosszabbra. A védvonalakon sajnos nem volt megfelelő a helyzet. Szakember híján a munka ugyan lázasan folyt, ám annak eredménye rendkívül bizonytalan volt. A katonák és fizetett munkások példásan és szakszerűen végezték a rájuk bízott feladatot. Március 8-án az árvíz az alföldi vasútvonalat teljes hosszában elérte, a várostól már csak ez a védmű választotta el. Másnap délután 4 órára a víz szintje elérte a töltés korona szintét, így már csak a nyúlgát biztosította a védelmet. A víz szintéjnek csökkentése érdekében az utászok átvágták a töltést, az így kialakított nyíláson a folyóba vissza tudták vezetni a vizet. Március 9-én téves információk miatt a közerők nem jelentek meg a védekezési helyszíneken, ami miatt a karhatalom segítségére volt szükség. E napon léptették érvénybe a rögtön ítélő eljárást is, a zavargások elkerülése érdekében. A statárium hírére a védvonalakon a szükséges közerő megjelent és a kijelölt feladatok ellátását megkezdte. Ezen a napon Herrich az alábbi nyilatkozatot tette: "Szegedet a végkatasztrófától most már nem napok, de órák választják el. A lakosságot munkára kényszeríteni se lehet. Kiki hurczolkodik, a többiek várják a pillanatot. 400 katonán kívül, kik kényszerítve vannak a munkára, a töltésen egy lélek sem látható. Az est vagy az éj folyamában a lehető legrosszabb bekövetkezésére számítanak". A víz nyomásának enyhítésére a Szegedtől Ny-ra lévő állami vasútvonalat is átvágatták az utászokkal, így remélve az alföldi vasútvonal megmentését. Ennek eredményeként a felgyűlt vizek a Maty-éren és a Vereskereszt mellett folytak folyamként a Tisza felé. A víz szintjének emelkedése azonban nem állt meg. A nap folyamán az erősítési munkálatok jól haladtak, napos, szélcsendes idő volt, éjszaka is eredményesen küzdöttek a védekezők. Március 10-én Dorozsma is elveszett. A helyi lakosok fegyelmezetten eddig tartották magukat a Fehértói és a Putri töltések védelmével. A vízszint magassága elérte a 27 láb magasságot, s ettől magasabbra már nem is emelkedett. A város lakosai, a katonák és a fizetett munkások több ezren dolgoztak, sokan biztosak voltak a védekezés sikerében. Maga Herrich is eképp nyilatkozott: "Szeged város megmenthetőnek tekinthető és csak valamely rendkívüli véletlen volna képes ezen állást meghiúsítani. A nép hangulata is megváltozott, ezrenként tódulnak a munkához." A munkák a következő napon március 11-én is hatalmas erőkkel folytak. Az időjárás kedvező volt, szélcsendes napsütéses időben dolgozhattak a védekezők. Herrich az alábbi jelentést tette: "munkaerő nagy számmal és remélem, ma minden veszélyen túl leszünk." Délután küldött sürgönyében is jelezte: "munkaerő most már túlságos s így Szeged megmentése holnap befejezett ténynek lesz tekinthető." Valóban a jelek biztatóak voltak. A védekezés központi helyein a töltések magasítása rendben zajlottak, a készletek és a munkaerő elégségesnek bizonyultak. Szeged sorsa felől a képviselőházat a jelentések megnyugtatták, s a helyi védelmet irányítók is úgy látták, hogy a víz szintje fölé 1 lábbal magasodó töltések elegendőek lesznek, főként hogy az apadás megindult. A sikeres nap végén a nap bíbor színbe öltöztette az eget, s ez sokakat bajsejtelemmel töltött el. A napnyugta után erős Ny-i szél támadt, amely felkorbácsolta a hullámokat, s ezek a remélt nyugalmas éjszakát kétségbeejtő küzdelemmé változtatták át. A katonák és a munkások a fáklyák fényénél emberfeletti küzdelmet folytattak, védték a nyúlgátat az elhabolás ellen. Este nyolc órakor akkora hullámokat korbácsolt a víz, amelyek átcsaptak a gátakon, s egy megrémült fiatal jegyző a városba futott és mindenütt azt kiáltozta "jön a víz". Az őrjáraton lévő katonák lövéseket adtak le, s Felsőváros lakossága meneküléshez fogott. Életüket egy megrémült hivatalnoknak köszönhették. Este 10 órára már orkán erejű szél tombolt, de Pulcz személyes jelenléte és biztatása helyben tartotta a védekezőket, akik minden igyekezetükkel próbáltak az árnak gátat szabni. A katasztrófát azonban Szeged nem kerülhette el, március 12-én hajnali fél kettőkor mintegy 25 méter szélességben átszakadt a töltés 97-98. számú őrházak között. A szakadás után fél órával a vihar elült. 2 óra 15 perckor megkondult a városháza öreg harangja jelezve a lakosságnak a katasztrófát. Reggelre a város nagy részét elöntötte a víz (12 ábra), 151 ember meghalt, 70 000 ember vált hajléktalanná! A következő reggelen menekülők, nincstelenné lett emberek sokasága hagyta el a várost az ide érkező kocsikkal, hajókkal. Március 17-ig 22 000 ember hagyta el a várost, állandó lakossága 12 15 ezer főre csökkent, akik főleg férfiak voltak.

12. ábra A Széchenyi tér a víz apadása idején
12. ábra A Széchenyi tér a víz apadása idején
Az árvíz betörése után egy nappal már több mint 4000 épület össze, egy héttel ez a szám elérte az 5585-öt és az idő előrehaladtával fokozatosan nőtt. Csak a Szegedet ért kár, akkori értéken meghaladta a 10 millió koronát, a térségben okozott pusztítás mértékét 33 millió koronában határozták meg. A városba érkező uralkodó garantálta a város újjáépítését, amely hosszú évtizedekbe került.

Remélem az olvasó számára kiderült, hogy a város pusztulása elkerülhető lett volna, ha időben meghallgatásra találnak a helyi vezetők, szakértők észrevételei és azokat maradéktalanul teljesítik. Sajnos már akkor is különböző érdekek befolyásolták a város árvízi biztonságát, sok esetben a gazdasági érdekek szóltak bele a védművek fejlesztésének irányába, mértékébe. Megdöbbentő az akkori főmérnök szerepe, aki a pusztító árvíz után így nyilatkozott:
"a csapást a város maga idézte fel, a Maros levezetése ügyében tanúsított magatartása által"
Korábban éppen az ő ténykedése akadályozta meg a város biztonságát szavatoló beavatkozásokat. Szeged városa azóta is vívja küzdelmeit a folyó árjával, s reméljük ezek a csaták mind a mi javunkra dőlnek el. A megtörtént katasztrófa pedig minden ember számára tanulságként kell szolgáljon, azaz nincs semmilyen érdek, amely az emberek és a város életének védelmét bármikor megelőzhetné!

E rövid összefoglaló, mely több évszázadot ölel fel Szeged városának és a Tiszának való közös életéből, leginkább az árvizekre koncentrált. Nem szabad azonban elfeledni, hogy az árvíz szóval, árvízi fenyegetettséggel csak akkor találkoztunk, amikor az ember regulázni akarta a folyót. Szeged városának kapcsolata folyamatosan alakult, s alakul a mai napokban is. Korábban a folyó, a város mélyebb fekvésű területei közé szabadon járhatott, a város lakói a magasabb pontok között csónakokkal közlekedtek, később kiemelt utakat hoztak létre. Ebben az időszakban volt a legközvetlenebb és a legszorosabb kapcsolata a városnak a folyóval. Az akkor élők elfogadták a természet rendjét, a folyó természetes vízjárása ellen kevés erőfeszítést tettek. A XVIII. Században kezdett a kép megváltozni. A török kiűzése után a városfejlesztések megindultak, s több helyen töltéseket emeltek a város védelme érdekében. A mélyebb fekvésű területeket árvizek alakalmával a folyó még mindig birtokba vehette, de a város belső területeiről lassan kiszorult. A közvetlen kapcsolat lassan megszűnt. A Század végére, illetve a XIX. században gyökeresen megváltozott a helyzet. A városok, falvak töltéseket emeltek a lakosság és a termőföldek védelmének érdekében, s megkezdték a folyamszabályozási munkákat. A folyót kiszorították egykori ártéri területeiről, s elöntései, mely korábban termővé tette a talajt, biztosította a gazdag halállományt, nemkívánatos eseménnyé váltak. Szeged városának életében is így változott ez a kapcsolat, az árvíz szó csengése negatív lett, az emberekben aggodalmat keltett. A természetes folyamatokat igyekeztek szabályozni, s néhány beavatkozás sikertelensége katasztrófát okozott. Ezzel végérvényesen szakított a város a folyóval, igyekezte magát körbebástyázni, egyre magasabb fallal körülvenni. A legújabb város- és tájesztétikai irányzatok azonban, melyek Nyugat-Európából származnak, ismét kapcsolatot teremtene a városlakó és a folyó között, s ennek érdekében az épített állandó gátakat ideiglenes védművekkel cserélné le. Számos városban kialakították már a mobilgátas védelmi rendszereket, melyek kellő biztonságot nyújtanak, de az év nagy részében kapcsolatot biztosítanak ember és víz között. Szegednek, mint az Alföld legszebb városának, a Tiszával való kapcsolatát szintén érdemes felújítani, átgondolni és az itt élő, valamint idelátogató emberek számára a Tisza másik arcát is megmutatni.

"Megállok felhős tavasz ég alatt
S míg megy a víz és az idő szalad
Érzem, hogy az öreg Tisza felett
Az örök élet csillaga remeg."
(Juhász Gyula)
Kelt: 2008. március 12.
Fiala Károly
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép