Kezdőlap | Megemlékezések | 2005. évi megemlékezés
2001. évi megemlékezés a Szegedi Nagyárvíz évfordulóján

Ünnepi beszéd az 1879. évi szegedi nagy árvíz évfordulója alkalmából
Szeretettel és tisztelettel köszöntöm a megemlékezőket, és külön tisztelettel a kitüntetetteket.

Hogyan lehet közhelyek nélkül beszélni a szegedi nagy árvízről? Hogyan lehet ebben a társaságban bármi újat mondani ebben a témában? Ti is beláthatjátok, hogy szinte lehetetlen feladat úgy fűzni a szavakat, hogy e két feltételnek megfeleljek, s biztos vagyok benne, hogy nálam sokkal különb szónokok is komoly bajban lennének. Kérlek ezért benneteket, hogy megértéssel fogadjátok szavaimat. Oly megértéssel és szeretettel, mint amilyennel az ország valamennyi területén fogadták a nagy víz elől menekülőket. Ékes példájaként az összefogásnak és a segítőkészségnek. Talán nem mindenki előtt ismert, hogy a Szegedről menekülőket rengetegen segítették étellel, itallal, szállással és minden egyébbel, amire szükségük volt.

Természetesen akadtak a nyomúságnak vámszedői is, sőt jött az elmaradhatatlan magyar „betegség” az egymásra mutogatás, a bűnbak keresés is. Bakay Nándor javaslatait Tisza Kálmán mind egy szálig visszautasította, alig leplezett módon utalva arra, hogy a szegediek maguknak köszönhetik a bajt, mert nem szavazták meg a körtöltés építését. Ugyanakkor a percsora-petresi védvonal erősítését a város már 1876-ban saját költségére vállalta, de ezen beruházás dokumentumai több mint 2 évig hevertek a minisztériumban.

Így mutatkozhatott meg egyetlen esemény kapcsán az ember és a társadalom mindkét oldala, hiszen mily magasztos és felemelő az egymás segítése, és mily kicsinyes és megalázó a széthúzás és az ujjal mutogatás.

Az utókor gyakran követi el azt a hibát, hogy ítéletet mond valami rég megtörtént dolog fölött. Gyakran elhangzik a vád, hogy műszakilag hibás volt a szabályozási munkákat fölülről megkezdeni. Azt is mondhatnók, hogy nem lett volna szabad 2 évig fektetni egy dokumentumot, vagy azt, hogy hiba volt a körtöltést elvetni. De ki az, aki ismeri ezen döntések pontos körülményeit, a döntéshozó szempontjait, a kor értékrendjét, az elméleti és gyakorlati tudás akkori színvonalát, az állami bürokrácia útvesztőit. Ismerősen csengő kérdések, akár a mai viszonyokra is föl lehetne tenni őket. Azt gondolom nincs közöttünk olyan, aki mindezeket a kérdéseket - az események megtörténtének korába helyezve - biztos tudással megválaszolhatná. Sőt, ha napjainkra tekintünk, akkor is elbizonytalanodunk. A mérnök ismeri a műszaki megoldás sémáit, tudja a sablonokat. Ezeket fölkínálhatja a döntéshozóknak, akik legjobb belátásuk és lelkiismeretük szerint választanak azok közül. Hiába tudja a mérnök, hogy szakmailag hibás dolog fölülről kezdeni a szabályozást, de ha egyszer ott van rá pénz és akarat, akkor nem tehet mást. Saját zsebből nem lehet finanszírozni ekkora beruházást, mely egy ország arculatát rajzolja át. Ne gondolja senki, hogy ez manapság másként van. Biztos vagyok benne, hogy mindenki tudna olyan beruházást mondani ahol nem a – szerinte – legjobb megoldást választották, vagy nem a legkedvezőbb ütemezéssel fogtak a feladathoz, ahol érdekek és ellenérdekek ütközése után megszülető kompromisszumok akár a műszaki megoldás kárára is válhatnak. És akkor még egy utolsó szó a fölülről kezdett szabályozási munkákról: mindannyian ismerjük az utat, mely véget ér a hegyoldal előtt, vagy a puszta közepén! Azt muszáj befejezni, muszáj folytatni, értelmet adni létének, csakúgy, mint a fölülről kezdett munkálatokat! Ha alulról kezdődik a folyamat, ki tudja, meddig húzódik, hiszen akkor mindenki hátradőlhet: nézzétek mekkora területet mentesítettünk, hány embert megóvtunk. Nincs kényszer, ami tovább vigye, ami lendületben tartsa a beruházást.

Ami nagyon nagy baj, hogy emiatt emberéleteknek kellett elveszniük, hiszen a hatalmi játszmákról, a politikai alkudozásokról mit sem sejtő egyszerű szegedi polgárok közül sokan az életükkel fizettek. Talán nem volt hiába való az áldozatuk, hiszen a védelmi munkák – zömmel – befejeződtek, Szeged újjá épült. Ma már természetesnek tűnik, hogy nyugodtan élhetjük mindennapi életünket a Tisza árterében. Ennek árát fizették meg azok a névtelen hősök, kik azon a tragikus éjszakán mindent vesztettek. Az ő emlékük előtt tisztelgünk ma, rájuk emlékezünk.

Ez a hatalmas veszteség is kellett ahhoz, hogy a természet folyamataiba való beavatkozásunk hatásait egyre szélesebb körben, egyre alaposabban vizsgáljuk. Előre megpróbáljuk fölmérni, megbecsülni a munkák hatásait, hiszen eszközeink, gépeink sokkal hatékonyabb munkavégzést, nagyobb beavatkozást tesznek lehetővé, mint ezelőtt 150 évvel. Nem megfelelő előkészítés esetén, ez lényegesen nagyobb katasztrófát okozhat, ami sokkal nagyobb felelősséget ró ránk.

A ma vízépítői másként tekintenek már a Tiszára, mint 150 évvel ezelőtt. Már nem ellenséget, legyőzendő akadályt látunk benne, nem annyira korlátozni és szabályozni akarjuk, mint inkább terelgetni, irányítgatni. Olyan mint egy házastárs, akivel együtt élünk, hosszú ideje, elviseljük háklisságát, zsörtölődését, minden hibája ellenére elfogadjuk, szeretjük és el sem tudjuk képzelni az életünket nélküle. Finoman, alig észrevehetően próbáljuk befolyásolni, elültetni benne a gondolatot, míg végül úgy tűnik, hogy az ő ötlete volt.

Sajnos a cianid szennyezés alatt azt is megtanultuk, hogy milyen fájdalmas, ha tehetetlenül kell néznünk, ahogy fájdalmában segítségért kiált.

Csak remélhetjük, hogy ez az áldozat sem volt hiábavaló. Megtanultuk, hogy egy környezeti rendszer egyik elemének megváltoztatása óhatatlanul a többi változását is eredményezi. Ha betöltésezzük a folyót, akkor belvizek lesznek, ha becsatornázzuk az árteret, akkor csapadékszegény időszakban talajvízszint süllyedés, vízhiány léphet fel, ha öntözőrendszereket építünk, azokról utóbb kiderül, hogy hibásan működtetve hozzájárulnak a talajszikesedéséhez. Mikor ezt fölismertük, akkor ezek együttes kezelésére létrehoztuk a vízgazdálkodás tudományát. Ma már tudjuk, hogy önmagában ez a komplex tudomány sem elegendő ahhoz, hogy kérdéseinkre választ adjon. Vizsgálnunk kell egy műszaki beavatkozás társadalmi, környezeti hatásait is. A Vásárhelyi terv továbbfejlesztése már ebben a szemléletben fogant és látjuk is, hogy mennyi érdek, mennyi vélemény, mennyi szempont merült fel, melyet a tervezésnél, kivitelezésnél mind figyelembe kell venni. És vajon mondhatja-e bárki nyugodt lelkiismerettel, hogy már elég széles területen vizsgálódunk? Van-e még olyan szempont, esetleges kockázat, amit nem mértünk föl?

Számoltunk-e az élőhelyek átalakulásával, a természetes állapotok megváltozásával? Megtanultuk-e a leckét, melyet a 126 évvel ezelőtti események és a cianid szennyezés kapcsán meg kellett tanulnunk? Lehet, hogy még nem értünk a végére, de a tanulási folyamat már elkezdődött. Tudom, hogy jó irányba haladunk.

A mai kitüntetettek az éltanulók. Ez a díj annak jár, akik többet tesznek, akikre a többiek fölnéznek, akik példát mutatnak a Tisza szeretetéből, emberségből.

Tudjuk dőreség volna abban a hitben ringatni magunkat, hogy Szegedet többé nem öntheti el az árvíz. De erősen hiszem, hogy következményei nem lennének olyan katasztrofálisak, mint 1879-ben. Ezért dolgozunk, ez ad értelmet az árvízben életüket vesztettek áldozatának és a mindennapi munkáknak is.

Ehhez kívánok jó egészséget, jó kedvet és kitartást.

Köszönöm a figyelmet!
Kelt: 2005. március 12.
Fejes Péter
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép