Kezdőlap | Megemlékezések | 2002. évi megemlékezés
2002. évi megemlékezés a Szegedi Nagyárvíz évfordulóján

Tisztelt Ünneplők!
A XIX. századi szegedi nagyárvízről számos könyvben, füzetben, cikkben olvashatunk. Mai megemlékezésünkkor idézzük fel eme – Szegedet tragikusan érintő – árvíz rövid leírását, a víz elől menekülő emberek sorsát, az árvizet követő csatározásokat.

Szeged árvízvédelmét nagymértékben befolyásolta, hogy az 1859-ben létrehozott „Percsora-szegedi Ármentesítő Társulat”, amely a korábbi egységes és jól védhető Sövényháza-szegedi öblözethez hozzákapcsolta az attól független percsorai öblözetet. Ez a „kényszertársulás” a Pallavicini-család számára lehetővé tette, hogy vizenyős, mocsaras rétjeit Szeged anyagi hozzájárulásával mentesítsék az árvizektől. Nem törődtek azzal, hogy e két öblözet, a lakatlan percsorai rétek és a fejlett szegedi terület sorsának összekapcsolása (az azokat elválasztó sövényházi gát feladása) csaknem 100 ezer ember élet- és vagyonbiztonságát veszélyezteti.

A város, amely alig győzte a nem várt mértékben megnövekedett terheket, az önkényuralom intézkedéseivel szemben a műszaki-gazdasági téren veszélyes „passzív rezisztenciával” tiltakozott, és a társulat munkájának bojkottálásával végeredményben maga is hozzájárult a feje felett gyülekező veszélyek fokozásához.

Az 1876. és 1877. évi árvizek azután minden hozzáértő számára nyilvánvalóvá tették, hogy a kedvezőtlen körülmények között épült (inkább kialakult) árvízvédelmi töltésrendszer – különösen a szabályozási munkák akkori, kezdetleges szakaszában – nem lesz képes ellenállni nagyobb és tartósabb árvizeknek.

A kormány „vízügyi politikájának” alapelve azonban az volt, hogy az árvizek ellen mindenki védje magát úgy, ahogy tudja. A töltésépítés és az átvágások fejlesztése terén – az 1876. és 1877. évi árvizek ismétlődő figyelmeztetései ellenére – nem tették meg a szükséges intézkedéseket.

Az 1876-tal kezdődő csapadékos-árvizes periódus folyamán a kedvezőtlen időjárási és vízjárási tényezők találkozása miatt 1878-79 telén különösen veszélyes helyzet alakult ki. A Tisza vízállása már decemberben olyan magasra emelkedett, hogy a folyó kilépett a medréből és hónapokon keresztül terhelte a – részben újonnan épült – védvonalakat. Az olvadással egy időben meginduló esőzések február végétől pedig újabb és újabb árhullámokat indítottak el a Tiszán és a mellékfolyókon egyaránt. Csaknem valamennyi mellékfolyó tetőzése találkozott a Tisza nagy árhullámával.

A közel egy hónapja tartó árvíz kemény próbára tette a gyenge gátak teherbíró-képességét. Március 5-én Szegedtől északra mintegy 30 km távolságra, Petresnél átszakadt a percsorai öblözet újonnan erősített gátja. Március 10-én Dorozsma is víz alá került. Talán enyhítette volna a helyzetet, ha a temesvári hadtest kivezényelt műszaki alakulatai a várostól délre lévő Maty-éri hidat felrobbantják, és a töltést átvágják, hogy a várost nyugatról ostromló víztömegek megfelelő utat nyissanak a Tisza medrébe. A robbanás azonban elmaradt, csak egy kisebb átvágást nyitottak.

A városi Vészbizottság önkéntes alakulatai, a folyammérnöki hivatalok legjobb műszaki erői és a katonaság hősies küzdelmet folytatott a vasúti töltés mentén, hogy a növekvő áradatot legalább ideig-óráig feltartóztassák és biztosítsák a menekülés útját a hajóhídon át a magas parttól védett Újszeged felé. A rendkívül nehéz körülmények között négy napig sikerült az áradatot feltartóztatni.

A küzdelem utolsó szakaszában heves északi szélvihar tört ki, amely végképp lehetetlenné tette a sikeres védekezést. 1879. március 12-én hajnalban fél három órakor megkondították a vészharangokat. A Makkos erdőnél az ár 100 méter hosszú szakaszon elsöpörte a vasúti töltést. Reggelre a látóhatárig elnyúló áradat öntötte el a várost. Több mint két hónapig sokhelyütt három-négy méternél magasabb víz borította Szegedet és környékét.

A következőkben megidézett néhány korabeli, vagy a katasztrófát közvetlen követő évekből származó feljegyzés hűen tükrözi a mély emberi tragédiákat és az ilyenkor is előforduló gyarlóságot, gyengeséget.

Az ifjúság részére már március 4-én kiosztották azokat a csónakokat, melyek rendelkezésre állottak, s a „tornászok” három szurkos ladikját Lázár György parancsnoksága alatt a Mars-téren helyezték el. A három ladikhoz tizenkét ember jutott: egy kormányos, két dalladzós és egy csáklyás.

Mikor a víz a budai országút felől a Mars-térre érkezett, felkapta a csónakokat és magával sodorta a Kálvária utca felé; evezésről, vagy kormányzásról szó sem lehetett. A Kocsonyás utcában (ma Jósika utca) látta Lázár György az első megrendítő dolgot, amelyet ő maga így beszélt el:

„A Kocsonyás utca dereka táján egy ház még fennállott, de olyannyira összerepedezve, hogy minden pillanatban összeomlással fenyegetett. A kinyitott ablakokból zokogó segélykiáltások hangzottak felénk. Attól tartva, hogy a ház összeomlik, csak a csónak végét irányoztam az ablakhoz.

Megrendítő látvány tárult elénk: a szobába betört víz egy asztalra feltett koporsót hintázott, melyben halotti díszben az előző napon meghalt családfő feküdt, körülötte derékon felül érő vízben szerettei zokogtak és várták, hogy a minden pillanatban összedűléssel fenyegető ház őket attyukkal együtt maga alá temeti. Hívtuk őket csónakunkba, fenyegettük őket, de csak azon kikötés mellett akartak kijönni, ha a szeretett halottat is kihozzuk.”

Reggel három óra lehetett, a Somogyi utcán még száraz lábbal el lehetett menni. A Hungária szálloda és a kávéház zsúfolva volt, az Oroszlán-kávéházban ugyanolyan nagy volt a tolongás, lárma és füst. A vár széles bástyáján is hemzsegett a nép. A kazamaták és a földszinti helyiségek már vízben voltak. Az előre összehordott fából itt-ott máglyákat raktak, hogy annak a tüzénél melegedjenek.

A katasztrófa első óráiban két nagy tűz is volt a városban. Hogy ezek összefüggésben voltak –e az árvízzel, nem lehet tudni. A gyufagyár (az akkor gyufagyár valahol a mai Szent István tér táján volt) égéséről Mikszáth Kálmán jegyezte fel, hogy „… amint a víz odaért, mindjárt kigyulladt.”

Lázár György a Korona utcában a Pick-ház tűzvészéről számol be: „… megvilágította a vízben úszó várost, félóra alatt leégett, s vége volt a tűzijátéknak.”

Március 12-én délután nagy izgalmat okozott „az Aigner-ház égése.” Ez sajnos rosszul van leírva az akkori lapokban, mert Aigner fűszeresnek a háza sohasem égett le, csak a szomszédságában lévő ház teteje gyulladt ki. Amikor a mentők csónakon odamentek, az égő ház lakói kétségbeesve könyörögtek, hogy mentsék meg őket. Az egyik mentőnek azonban eszébe jutott, hogy „puskapor van az Aigner pincéjében. Nem bizonyos, de hogy vízzel tele volt a pince, az bizonyos.” A mentők azonban nem gondoltak arra, hogy a vízben nem robban a puskapor, annyira féltek a robbanástól, hogy csónakjaikkal visszafordultak. A háznak szerencsére csak a teteje égett le és nem történt baja senkinek.

Egy szál deszka is alkalmas eszköz lehetett arra, hogy az ember életét megmentse. Erre tanú lehet Tietze Ottó hadnagy és neje, akik egy-egy szál deszkára feküdtek rá, mikor a víz utolérte őket. Csak reggel halászták ki őket a vízből, amikor félig már meg voltak dermedve.

Azonban az a fő, hogy életben maradtak.

Azok, akik az alföldi vasút töltésén dolgoztak és az első rémhírek hallatára már este tíz-tizenegy órakor elmenekültek, nem mindnyájan jutottak be a városba, hanem attól tartva, hogy a víz utoléri őket, egy részük felmászott a Makkor-erdei fákra, a Rókusi temető és a francia-hegyi szőlők között. Ezek a szegény emberek ott gubbasztottak a faágakon, mint éjjel a verebek és látták, amint ott lenn, a faágak alatt zúdul a víz a város felé. Természetesen mindenki a lehető legmagasabbra mászott, mert a víz magassága három-négy méter volt.

Miután az erdőcske a városon kívül esett, a fákról csak harmadnap mentették meg az embereket.

Az alföldi vasút töltésén a katasztrofális szakadáson kívül más bajok is voltak: a szakadással egyidejűleg, vagy nem sokkal utóbb a töltés más helyeken is áteresztette a vizet. Így Deli Lajos állami mérnök, aki valahol a keleti szakaszon védekezett, nem tudott menekülni, mert már jobbról is, balról is el volt szakadva a töltés. A közeli bakterházba futott, s a pályaőr családjával együtt felment a padlásra. Onnan mentették ki másnap, de már annyira át volt fázva, hogy ágynak esett és nem sok idő múlva meghalt.

A Tisza csak 186 nap múlva, augusztusban húzódott vissza medrébe.

A városi közigazgatás tevékenysége a károsultak elhelyezésére és ellátására, az újjáépítés előkészítésére és megszervezésére egy napig sem szünetelt. Bár a közigazgatás mindenütt nagyon felkarolta a menekültek ügyét, lehetetlen pontosan megállapítani, hogy hova menekült Szeged népe. Egyelőre csak át akartak menni a Tisza túlsó partjára, hogy túl legyenek a vízen.

Az árvíz első napján délután nagy riadalmat okozott, hogy az Arad nevű gőzös a hajóhíd egyik hajóját a kormányos ügyetlensége folytán elsodorta. E miatt szünetelt a hídon való menekülés teljes négy órán át, míg a hidat rendbe nem hozták. A Tisza túlsó partjáról többnyire kocsin mentek tovább a menekültek. Tallián Béla főszolgabíró, a török-kanizsai járásból annyi kocsit gyűjtött össze Újszegedre, hogy minden menekülőt, aki kocsit kért, el tudott szállítani. Természetesen ingyen. A szegedi és szőregi állomásról is ingyen jegyutalvánnyal utazhatott el mindenki. Csak Keméndy rendőrbiztos nejével, Drucker Irmával csinálta meg Lukács kormánybiztos azt a rossz tréfát, hogy nem adott neki jegyutalványt.

Kikindától kezdve az összes nagyobb vasúti állomáson a vendégszeretet minden jelével fogadták a menekülőket, akik közül sokan panaszkodtak, hogy benn a városban megzsarolták őket: legalább öt forintot kellett fizetniük, hogy csónakhoz jussanak. Boross Béni képviselő, aki e napokban Szegeden járt, Budapestre a kormánypárti Ellenőrnek táviratot küldött arról, hogy azok, akiknek csónakjuk van, zsarolják a menekülőket. Nagykikindán a Hazafias Segélyegylet és három nőegylet buzgólkodott a menekültek segélyezésében.

Nagybecskerek táviratban tiltakozott Hertelendy József főispánnál amiatt, hogy a Szegedhez közelebb eső városok és községek mind elfogják a menekülteket és Nagybecskereknek nem jut belőlük semmi. Körmöcbánya huszonnégy reáliskolai tanulónak ajánlott fel teljes ellátást, Jászberény pedig tíz gimnazistát kért és kapott is; ez utóbbiak között volt Kószó István VII. osztálybeli tanuló, akiből belügyi államtitkár lett.

Sehol nem részesültek a menekültek oly meleg fogadtatásban, mint Zsombolyán, ahol gróf Csekonics János és gróf Csekonics Endréné egy héten át éjjel-nappal jelen volt minden menekült vonat beérkezésénél, s étellel-itallal ellátott naponként ezer-ezerötszáz embert. Volt a menekülők között olyan asszony is, aki tizenkét apró gyereket vitt magával, nem is tudta, hogy ezek kinek a gyerekei, menekülés közben csatlakoztak hozzá.

A Törökkanizsai járásban Tallián főszolgabíró minden községben pontos nyilvántartást készített a menekültekről. Ezeknek a községeknek az áldozatkészségét csak akkor méltányolhatjuk, ha egymással szembe állítjuk a községek lakosainak és az ellátottaknak számát.

Ha a környező és a távolabbi helységekben lévő menekültek számát is figyelembe vesszük, 17 521 szegedi polgárról tudjuk, hogy hova menekült. A város területén április elsején Felsővároson 3 669, Röszkén 72. Szentmihálytelken 145, a belvárosban körülbelül 6000, Alsóvároson 400, a tanyákon körülbelül 24 000 polgár volt. Így összesen 54 139 szegedi polgár hollétéről van tudomásunk, azaz körülbelül 20 000 emberről nem tudjuk hova menekült.

A menekültek közül azok, akiknek ingatlanuk volt, mihelyt lehetett, visszatértek, úgyszintén a hivatalnokok is. Akiket azonban semmi sem kötött a városhoz, azok Szeged számára elvesztek.

Szeged város függetlenségi képviselője – Bakay Nándor – a március 15-i ülésen az árvíz okairól, a károkról és az újjáépítés lehetőségeiről határozati javaslatot terjesztett a képviselőház elé, de Tisza Kálmán miniszterelnök kijelentette, hogy a beadott határozati javaslatok egyikéhez sem járul hozzá. Az, hogy Szeged elpusztulása országos csapás, nem szükséges határozatban kimondani, mert azt e nélkül is tudja mindenki.

A képviselőház március 19-i ülésén Tisza Kálmán miniszterelnök kissé kíméletes formában ugyan, de teljes határozottsággal kijelentette, hogy Szeged katasztrófáját Szeged város törvényhatósági bizottsága maga okozta. Az árvíz után három-négy hónapig firtatták, hogy ki micsoda mulasztást követett el. Szájról szájra járt az a nyilatkozat, hogy a belügyminisztériumban megvan azoknak a névsora, akik Szeged katasztrófáját okozták. Ez a nyilatkozat nem jelenthetett mást, minthogy a belügyminisztériumban megvan azoknak a névsora, akik Szeged város közgyűlésén 1876-ban a körtöltés létesítése ellen szavaztak.

Az igaz, hogy a közgyűlés többsége leszavazta a körtöltés építését, és az is igaz, hogy a körtöltés hiánya okozta – közvetve – a katasztrófát. Ezek a tények azonban csak vegyes részei az igazságnak. Szeged meg tudott volna menekülni a veszedelemtől a körtöltés nélkül is, és a város legalább ugyanannyi joggal vádolhatná a kormányt, mint amennyi joggal a kormány vádolja a várost.

Tisza Kálmán vádjának teljes megvilágítása érdekében hivatkoznunk kell arra, hogy Szeged város kész volt megerősíteni a Baktó-macskási töltésvonalat, a közmunka- és közlekedésügyi miniszter azonban a városi közgyűlésnek erre vonatkozó határozatát megsemmisítette. Nem lényegtelen körülmény az sem, hogy a város, mely állandóan foglalkozott a maga védelmének a kérdésével, már 1876-ban elhatározta, hogy saját költségén fogja erősíteni a Percsora-petresi vonalat, tehát éppen azt a vonalrészt, ahol 1879-ben a katasztrófa bekövetkezett. Az erre vonatkozó közgyűlési határozat aktája azonban még az 1879-es katasztrófa idején is elintézetlenül hevert a minisztériumban.

Ily körülmények között Szeged közönségének semmivel sem volt több oka a bűnbánatra, mint annak a kormánynak amelynek elnöke Szegedet egyenesen felszólította, hogy mondja el a „mea culpa”-t.

Ebben a kérdésben Szeged város közönségének hangulatát és véleményét híven fejezte ki a Szegedi Napló, mikor 1879. március 22-i számában ezeket írta: „Szeged népét tönkretette a tudatlanság, a kapzsiság, a rosszakarat, és az egyes nagy családok érdekei által vezérelt Tisza-szabályozási műveletet. A víz ellen védte magát hősiesen, míg tönkrement pénzügyileg is, s míg végre elérte a végzetes csapás! Szegedet az ország tette tönkre, s újra is fogja teremteni – nem kételkedtünk benne!” Újjá is teremtette.

A Víz után hat nappal a szegedi magisztrátus – a város későbbi történetírójának, Reizner Jánosnak előterjesztésében – már elfogadta Bainville József városi főmérnöknek 13 pontból álló újjáépítési tervét. A királyi biztosság júniusban ebből kiindulva látott munkához és rendkívül rövid idő alatt, szeptember elejéig el is készült a város újjáépítési tervével. Az eklektika ízlésvilágában fogant, egységes arculati belváros – a palotás Szeged – máig látható.
Kelt: Szeged, 2002. március 12.
Temesvári Mihály
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép