Kezdőlap | Megemlékezések | 1998. évi megemlékezés
Ünnepi beszéd a Szegedi Nagyárvíz évfordulóján

1998. évi megemlékezés
1879. március 12.

Egy város teljes pusztulása. Szegedé, mely több mint 600 éve viselte büszkén a városi rangot, Szegedé, mely ebben az időben a főváros mellett Magyarország legjelentősebb városa. Az árvíz gyakorlatilag mindent elpusztított. Sz. Simon István: Nagy vizek krónikája c. könyvében (ahonnan idézeteim javát kölcsönöztem) részleteket is olvashatunk: a város belső és külső területén 36 ezer hold föld került víz alá, 5458 ház omlott össze és mindössze 265 élte túl tartósan a katasztrófát. Az ingóságok java része megsemmisült. Kifosztott, átfagyott, éhes emberek 75 ezres tömege lepte el a magasabb pontokat és áramlott a szélrózsa minden irányába.
A Szegedet és környékét elöntő árvíz mintegy 160 emberáldozatot követelt.


Árvíz…

„Árvíz csak azóta lehet, mióta az ember terelgetni próbálta, regulázni kezdte a vizet. Mióta valahová, ahová korábban természetes bejárása volt – nem akarta beengedni. Mióta azt mondta: ez a darab föld pedig kell a házamnak, a jószágomnak … Mert addig csak ment a víz a kedve szerint, s foglalt magának lapályt, mélyedést, hol magasabbra kapaszkodva, hol pedig szerényebben. Az ember aztán ki-kifigyelte a járását, a szokásait, s úgy rakta a fészkét magasabbra, nehogy elvigye. Halat, nádat, sást, csíkot, tojást szedett a vízjáráson, madarat fogott a konyhájára. Hanem amikor elkerített a víztől egy darabka földet, legelőt, portát, majd azért a víz visszajött – hát ez lett az árvíz! És amikor az ember először nem akarta neki önszántából visszaengedni –az lett az árvízvédekezés!”

A Kárpát-medencébe betelepült magyarságnak nem kellett sok idő arra, hogy felismerje: a meghódított hazát mégegyszer meg kell hódítani. Mátyás alatt már törvénycikk mondta ki: „A Tisza kiöntésével szemben töltések emelésére azok a vármegyék, amelyekben ez a folyó kiáradni szokott, a saját javaik megmaradása érdekében egymás között határozzanak.”

Igen ám, de egyrészt jött a török, másrészt semmi sem volt komplikáltabb, mint a legkülönbözőbb feudális kiváltságokat közös nevezőre hozni. Mindenki saját kedve és érdeke szerint rekesztgette a vizek útját, s csináltatott jobbágyaival halastót, gátasmalmot, kenderáztatót.

A XIX. sz. dereka táján a szaporodó népesség a mezőgazdasági árutermelés fejlesztését követelte. Így vált nemzeti üggyé, a gazdasági haladás egyik elengedhetetlen feltételévé a Tisza-völgy rendezése.

Széchenyi a feladatot a következőkben foglalta össze:

„ – vizeinket úgy rendelni el, hogy azok lehetőségig hajózási csatornákul szolgáljanak, vízáradásaink átka megszűnjön: de mindenek felett ne legyen elrontva – hol természet alkotta az irrigatiói (öntözési) lehetőség, mely honunknak szintoly nagy áldása lehetend a jövőben.”

Az első ember, aki a Tisza kiöntéseivel tudományosan foglalkozott, Vedres István volt. Vedres gyorsan és könnyen ráhangolódott Széchenyi eszméire. Nagyon nagy figyelemmel és alapossággal tanulmányozta vizeink természetét, s több szegedi árvízi megfigyelése bizonyítja azt is: felismerte Szeged rendkívül veszélyeztetett helyzetét…

„Szeged városa mintegy ötezer ölnyi hosszúságú töltéssel védelmezi a víz árjaitól környékét 1750 óta anélkül, hogy ezen védelmezése más helységeknek kárára volna, vagy a Tisza vizének árja magasságában valami szembetűnő változást okozna…”

Számos megállapítása megfontolásra késztette még századunk vízügyi szakembereit is. Különösen találóak a „szegedi szorulat”-ra vonatkozó megjegyzései 1830-ból, melyeknek lényege, hogy a föntről kezdett szabályozás csak súlyosbítja a déli országrészek helyzetét.

„ – Legszomorúbb állapota lesz pedig Szegednek, hol ezen folyó árvizeinek éppen a kapuja van, mert a töltések összeszorítása által a felső vármegyékből leszalasztott, különben hasznos, de teméntelenségével szörnyű kárt okozó elementumnak, a nagy árvíznek ellentállani lehetetlenség lévén, az mit csak talál, mindent pusztít – .”

Azt, hogy a Tisza-szabályozás okozta Szeged pusztulását, ki nem jelenthetjük, hisz éppen „Szeged és környékének különösen veszélyeztetett helyzete indította arra Széchenyit, hogy a Felső-tiszai érdekeltségek tervezett munkálatai helyett az egész Tisza-völgy rendezésének programját tűzte napirendre. Ezért készíttetett Vásárhelyivel új tervet a Tisza általános szabályozására, s ezért szervezte meg a munkálatok egységes és tervszerű végrehajtására hivatott Tisza-völgyi Társulatot… Elsősorban Szeged és a többi polgáriasodó alsó-tiszai parasztváros és az egész Tisza-völgy érdekeit védte – szemben a Felső-Tisza nagybirtokosaival.”

Ami bizonyosság a fentiekből: Szegeden az árvízveszély sokkal nagyobb, mint bármelyik más országrészben. Senki sem tudja bizonyossággal, hogy hány árvíz pusztította történelme során Szegedet. 1712-ből Cserzy Mihály Históriája tudósít bennünket arról, hogy „A Tisza oly magasra duzzadt, hogy az egész várost elborította, s a házakat romba döntötte … Mindenki azt hitte, hogy Szeged végképpen elpusztult és soha fel nem támad. Híre kelt, hogy a várost máshová telepítik.”

Egy másik árvízi beszámoló az 1816-os Magyar Kurírból. Hangvétele drámai.

„Leírhatatlan városunknak a víz árja által okozott kárjai. Nemcsak egész környezetünket lepte el a víz, hanem a töltéseken is által menvén magát, a városnak nagy részét elöntötte, úgy hogy 1500 háznál több omlott össze… E szörnyű történethez hasonló veszedelem volt ezelőtt 44 esztendővel, amidőn a vár falain tett jegy szerint még 4 hüvelyknyivel magasabb volt a víz.”

Az 1830-as, 1845-ös jelentősebb árvizeket említhetjük még a Tisza-völgy szabályozásának megkezdéséig, amely időponttól az árvízi levonulások összefüggésbe hozhatók a Tisza szabályozásával, azzal a szabályozással, melynek hatásaként a XIX. század elejétől napjainkig a legnagyobb árvizek szintje több mint 3 méterrel emelkedett. A Tisza szabályozása a legnagyobb méretű és jelentőségű munka volt, amelyet az ország területén eddig végeztek. A szabályozás új Tiszát teremtett. Sikerült az ármentesítést és az árvízvédelmet olyan biztonsági fokra emelni, hogy a korábban nem ismert árvizek egész sorának próbáját is kiállta és évtizedekig kielégítőnek bizonyult. Ugyanakkor „az a nagy sietség, amellyel a töltések építtettek, hátrányos volt, úgy azok jó vonalbeli elhelyezésére, mint szerkezetükre nézve… az ebből származó károk okvetlenül sokkal nagyobbak voltak, mint azon költségtöbblet, mely a töltéseknek elegendő erősre építésére még fordítandó lett volna… Ezen feltételek elmulasztása okozta a szegedi katasztrófát.”

Nem érdektelen a szabályozás korának társadalmi környezete, melynek jellemzője a kormány és a törvényhozás teljes közömbössége, a bénító bürokrácia, az anarchia, sőt a korrupció és a hibák felelőtlen felhalmozása – a hiábavaló áldozatok.

„A Szeged környékei védelmi rendszer kiépítésére szerveződött Ármentesítő Társulatba Szegedet belekényszerítették. Szeged városát e társulat lévén az árvízvédelem ügyében a Pallaviciniek javára kijátszották… Mindig úgy határoztak, ahogy az uradalom kívánta… Ettől az időtől fogva Szeged népe előtt az árvízvédelem olyan ellenszenves volt, mint az adófizetés.”

Jellemző volt a Percsora-szegedi Ármentesítő Társulat létrehozásával kialakult helyzetre, hogy a város védelmének legkritikusabb pontja éppen az erősen „elférgesedett” percsorai keresztgát lett, s a legnagyobb erőt ennek, a várostól legtávolabb fekvő partnak a védelmére kellett összpontosítani. 1878-ra végül sikerült Szegednek kierőszakolnia a Társulat átszervezését – de ez egyrészt már késő volt, másrészt a kormány vízügyi politikáján ez sem változtatott. A város hangos jajdulásai visszhangtalanul maradtak. Mikszáth néhány nappal a katasztrófa előtt így ír a Szegedi Naplóban:

„A Balszerencse végre is megunja annyiszor ránk kiáltani a jóakaratú ’Vigyázzatok’ szót: … a szeszélyes folyam kitör … s csak a könyvek fogják beszélni a jövő századoknak: hol feküdt Szeged valamikor … Az oka ennek a kormány, mely bűnös telhetetlenségében tartományokat megy hódítani a nemzet pénzén…s itthon lomhán nézi fél Magyarországnak évről-évre megújuló halálvergődését. Csupán egy mód van Szegedet megmenteni: … ha a Tisza szabályozását és Szeged védelmi ügyét a kormány teszi magáévá – az állam pénzén.”


Távirat
Feladatott: Algyő
Megérkezett: Szeged 1879. március 6.
„Petresben töltés elszakadt, részleteket még nem kaptam, Minisztériumnak sürgönyöztem. Zsák Hugó helyszínen van. Algyőiek kívánságára várkerti töltés védelmét elrendeltem, egész lakosság oda vonul. Híre jár, hogy Hármasértónál is elment a víz Vásárhely felé. Novák.”

Petres… Jóformán nem is tudták a városi urak, hol van ez a hely. De mikor föl is tudták rajzolni a gátszakadás helyét a térképre, még nem gondolhatta senki, hogy ez a vég kezdete.

„1879. március 12. éjfél után 2 óra. Szeged város haldoklásának kezdete. 24 óra múlva halott; volt, nincs többé! A Gondviselés elpártolt tőlünk, s nem akarta pótolni az emberek bűnét, amelyet ellenünk vétettek. Szegény, szegény szülővárosom! Magyarország volt második városa! A koldus sirat, aki szerkesztő volt. S vele sirat téged s magát hetvenezer koldus magyar! De megsirat még Magyarország is, mikor a bajban érezni fogja, hogy nem vagy többé… Kongj, városháza öreg harangja! Hirdesd Szeged népének, hogy szülővárosa végórája elérkezett.”

Három nappal a pusztulás után a szárazon maradt területen megtartották a hetivásárt; az Oskola utcában kinyitottak a boltok és divatcikkek helyett szalonnát, húst meg tarhonyát árultak. Egy-egy boltban két kereskedő is megfért békességben. Még ügyvédi iroda is nyílt.

„Ahol ennyi ember megmaradt a pusztulás helyszínén – kell ott kocsmának is, meg időnként jókedvnek is lenni. A nagy ijedelem után másnap már tamburaszót is lehetett hallani, s előkerültek a cigányzenészek is. De még vízicsárda is nyílt.
Látogatták is – főként az úri közönség – több csónakkal, mert jó bort mértek benne.
A fiákeresek sem mentek a szomszédba egy kis leleményért. Ők pedig vízikonflisokat eszkábáltak, s hozták – vitték a népet.
ahol elveszett Szeged, ott kezdődött a föltámadása, már az elszélesedés arányaiban és menetében, már abban, hogy az elsüllyedt városhoz közel, közelebb és legközelebb eső pontokat keresték fel a legnagyobb tömegek, várva és vigyázva a legelső alkalomra, hogy megjelenhessenek visszafoglalni a munka és a szorgalom terét, melyet tőlük a víz egy időre elhódított.”


És itt szakítsuk meg az emlékezés fonalát. Tisztelegjünk azok előtt, akik a nagy árvíz után ezt a várost újjáépítették nekünk és gyermekeinknek.

Ha a szegedi nagy árvíz idején a vízkárelhárítási tevékenység körülményeiben, a benne feszülő ellentmondásokban, eredményekben és bukásokban a jelen kor problémáira, kérdéseire ismerünk, az nem a véletlen műve.

Okosak csak akkor lehetünk, ha okulni, tanulni tudunk az árvizek történetéből.

És végezetül álljon itt a legfőbb mozgatóerő, amely ezt a várost már többször felépítette és kibírt minden butaságot és rosszindulatot: az emberek hite a szebb és boldogabb jövőben!
Kelt: Szeged, 1998. március 12.
Andó Mihály
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép