Kezdőlap | Megemlékezések | 1997. évi megemlékezés
„Szegednek élni kell! … nem szabad elveszni!”

1997. évi megemlékezés a Szegedi Nagyárvíz 130. évfordulóján
1879. március 12-én egy régi alföldi város elpusztult és helyén korszerű elvek szerint kialakított, európai város épült fel. Nézzük, mi az, amit a Tisza elpusztított azon a hajnalon.

Szeged már a megtelepedő magyarságnak is fontos szálláshelye volt. Jelentős település lévén, már a tatárjárás előtt is földvárral rendelkezett. A város felépítését alapvetően befolyásolta, hogy minden területet a Tiszától kellett elhódítani és védelmezni. A település felépítését meghatározták a közigazgatásilag is külön egységet képező „szigetek, szigetcsoportok”. A Vár és az azt övező Palánk a Felsőváros helyén hat-hét szigeten épült Felszeged nevű településtől várárokkal is el volt határolva, éppúgy, mint Alsóvárostól. 1712-ben jegyezték fel az első olyan árvizet, amely az Alsó- és Felsővárosban jelentős pusztítást végzett. A Város újjáépítése részben az 1714-1716. közötti várépítéssel kapcsolatos, mely során az elpusztult városrészek egy részének jelentős feltöltésével kibővült a Palánk is. Az 1731. évi árvíz helyreállítási munkálatai során a Felsőváros szigeteit feltöltéssel kötötték össze és a Tisza mentén összefüggő védgátat építettek. Az 1765. évi árvíz hatására építették meg a várost északról védelmező Szillér-baktói töltést, mely az 1770. évi árvízzel szemben eredményesen védelmezte a várost. Az 1800-as évek elején Vedres István munkásságának hatására Szeged győztesen került ki a Tisza árvizeivel szemben vívott harcból. Az 1813. évi árvíz során mégis töltésszakadás következett be, melyet megfeszített munkával sikerült elzárni. Az 1845 tavaszán jelentkező árvíz indította Széchenyit az átfogó Tisza-szabályozás régóta sürgetett megkezdésére. Szeged és környékének kiszolgáltatott helyzete világított rá, hogy a felső-tiszai érdekek érvényesítése helyett a Tisza-völgy egységes rendezését tartalmazó program kerüljön előtérbe.

A szabadságharc leverése utána megszakadt szabályozási munkálatokat folytatták. Azonban az Osztrák Államvasutak által tervezett, Szeged – Temesvári vasútvonal kivitelezési költségeinek csökkentése érdekében, a tervez4ett vasúti hidat olyan keskeny szélességgel építették meg, hogy így a város alatti szűkületek visszaduzzasztó hatását tovább növelő szelvényszűkületet hoztak létre.

Közben a Felső-Tiszán gyors, de az alsó szakaszon elégtelen ütemben haladó szabályozási munkálatok hatására az árvízszintek folyamatosan emelkedtek. Az 1853. és 1855. évi árvíz rámutatott, hogy Szeged önmaga nem képes ármentesítés-árvízvédelem feladatainak maradéktalanul eleget tenni. Ezért szorgalmazták a „Csongrád Alsó-Tiszaszabályozási Társulat” újjászervezését a Pallavicini-család birtokainak bevonásával. Azonban a Pallavicini-család kapcsolatai segítségével elérte egy új – számára előnyösebb – társulat létrehozását „Percsora-Szegedi Ármentesítő Társulat” néven. Az 1859. és 1860. évi árvizek hatására, az 1863-1864. évi ínségmunkák keretében építették meg a percsorai töltésszakaszt. Az 1867. évi árvíz világosan megmutatta a töltés védhetetlenségét. Ekkor a város harcot indított a kényszertársulatból való kilépés érdekében.

Az 1876. évi árvíz másfél hónapos megfeszített küzdelemre kényszerítette a várost. A védekezés eredményességét döntően befolyásolták a védtöltés más helyein bekövetkező töltésszakadások, melyek vízszintcsökkentő hatásának köszönhetően megmenekült a város. Az árvíz utáni helyreállítási munkálatok még be sem fejeződtek, amikor 1877 tavaszán újabb árvíz (ezúttal a Maros árvize) ostromolta a várost, ami elöntötte Újszegedet.

Ilyen előzmények után tört a városra az 1879. márciusi árvíz. A folyó Petresnél átszakította a tiszai védtöltést, majd a sövényházi töltést leküzdve a Tisza akadály nélkül haladt a város felé. A víz mederbe történő visszavezetése érdekében létesített átvágások nem hozták meg a várt eredményt és március 12-én hajnalban a Tisza elöntötte Szegedet. A katasztrófa több mint 150 halálos áldozatot követelt. A városban 6000 ház dőlt össze és több mint 60 ezer ember vált hajléktalanná. Az árvíz következtében Szeged városa szinte teljesen megsemmisült.

Az újjáépítés jelentős hazai és külföldi összefogást hozott. A munkálatok során két fő probléma megoldása vált szükségessé. Egyrészt szükség volt egy, a város védelmét szolgáló rendszer kiépítésére, másrészt az elpusztult város helyén egy új települést kellett létrehozni.

Az újjáépítést már a tervezési időszakban is a kor technikai színvonalának legmagasabb fokán bonyolították le. Akkor még Magyarországon úttörőnek számító építőanyagok, építési technológiák segítségével, a legújabb városépítészeti elvek alkalmazásával tervezték a város építését. Lechner Lajos irányításával kezdődött meg a károk felszámolása. A tapasztalatok rámutattak, hogy Szegednek önálló, hatékony védelmi rendszerre van szüksége. Ennek eredményeként építették meg a körtöltést.

További fontos feladat volt a város védelme érdekében az árvízszint alatt elhelyezkedő területek feltöltése. A város feltöltése a lehetőségekhez képest meg is valósult. Összesen 16 millió m3 földet terítettek el. Legnagyobb feltöltést a Kiskörúton belüli területek kaptak, melynek mértéke 4-6 méter, míg a két körút között elhelyezkedő területek 3-4 méternyi feltöltést kaptak. A feltöltési munkálatok befejezése után kezdődhetett meg a város út- és utcahálózatának kiépítése, illetve az épületek felépítése. Az új városkép kialakításánál alapvető szerepet játszottak a korszerű várostervezési elvek, melyek Európa nagyvárosaiban is megvalósultak.

Mindezek hatására jött létre egy olyan település, mely a régi mezővárosi jellegét levetkőzte, s korszerű nagyvárossá emelkedve a hosszú távú fejlesztés lehetőségeit teremtette meg a későbbi korok számára is.

Végezetül idézzük fel Kossuth Lajos szavait:

„Pompéji eltemetése óta alig tud a történelem egynél több ily mérvű pusztulásról. Bizony nincsen olyan bánat, mint az elpusztult Szeged elszórt népének bánata… Van azonban egy dolog, melyre figyelmeztetni magamat is hivatva érzem. Ez Szeged népére vonatkozik. Szeged habsírja felett a jelen szenvedéseinek keresztje mellett a jövendőnek nagy kérdőjele is emelkedik. E kérdőjelre Nemzetünk már adott feleletet, midőn a szegedi katasztrófa hírére nyomban egyhangúlag kitört a kiáltás: Szegednek élni kell! Szegednek nem szabad elveszni!”
Kelt: Szeged, 1997. március 12.
Kozák Péter
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép