Kezdőlap | Megemlékezések | 1996. évi megemlékezés
„Sose becsüljük le a folyó erejét!”

Ünnepi beszéd 1996. március 11.-én – a nagyárvíz évfordulóján
Szeged városára nevezetes, egyben tragikus hajnal virradt 1879. március 12-én. Ezen a hajnalon a Tisza pusztító árvize romba döntötte a várost, halálos áldozatokat szedve, földönfutóvá téve a lakosság nagy részét. Egyetlenegy szegedi polgár sem mehet el szó nélkül ezen évforduló mellett, de különösen mi, vízügyesek illik, hogy megemlékezzünk, akiknek elsőrendű hivatása, hogy ilyen eseményre ne kerüljön többet sor. Az idősebb vízügyi generáció tagjaiként jól érezzük ennek a hivatásnak a súlyát, hiszen 1970-ben és az azt követő években birkóztunk a folyó árvizeivel. De szükséges, hogy a fiatalabb kollegák is rádöbbenjenek erre. Az 1879-es szegedi árvíz nemcsak tragédiája, hanem tanulságai miatt is nevezetes számunkra.

Az akkori eseményeket úgy tudjuk legjobban feleleveníteni, ha a korabeli szemtanúkat, az eseményeket megélőket és jeles kortársaikat idézzük.

Idézem Nagy Sándort, a Szegedi Híradó szerkesztőjét:

„Éjfél után 2 óra. Az ár betört. 1879. március 12. éjfél után 2 óra! Szeged város haldoklásának kezdete. 24 óra múlva halott: volt, nincs többé! A gondviselés elpártolt tőlünk, s nem akarta pótolni az emberek bűnét, amelyet ellenünk vétettek. Szegény, szegény szülővárosom! Magyarország volt második városa! A koldus sirat, aki szerkesztő volt. S vele sirat téged, s magát 70.000 koldus magyar! De megsiratá még Magyarország is, mi kor a bajban érezni fogja, hogy nem vagy többé…
Kongj, városháza öreg harangja! Hirdesd Szeged népének, hogy szülővárosa végórája elérkezett.”


Idézem Móra Ferencet:

„Petresi töltésnél szilajon áttörve a gátat, // ránk e helyen szabadultak a hullám paripái”.

Idézem Mikszáth Kálmánt:

„… az éjbe betekintve a magasból az ember nem ismerte fel a piszkos szörnyeteget: azt lehetett volna hinni, hogy az az út… De mikor aztán elkezdtek az úton hordók hemperegni, lábak nélküli lovak és borjúk úszni, az ember hüledezve kiáltott föl: Az ott a víz! Egy tenger, mely néhány pillanat alatt megsokszorozta magát dagadásában, mely lopva jött, mint egy orvgyilkos, és sebesebben, mint az aggodalom. És egyszerre jött minden ponton. Nem lehetett kitérni előle sehol. …A hajnal nem találta meg többé Szegedet… Csak a romjait, amint azok apránként egy piszkos tenger iszapjává válnak. A hajnal egy rettenetes drámáról vette le a sötét takarót.”

Idézem Balázs Barna Mihályt, egy dorozsmai embert, népi verselőt:

„Március hónapnak 12-én, // A víz megzúdulván a makkos erdőnél, // A városban a sok nép az ágyban pihenvén, // Ki sem szaladhatott, halálát ott lelvén. A víz előbb Rókust, aztán Felsővárost, // Már három órakor elborítá azt most, // Virradatra a víz 10 láb magasan állt, // folyton emelkedett, utcákon zúgva járt.”

Idézem Kossuth Lajost:

„Pompéji eltemettetése óta alig tud a történelem egynél több ily mérvű pusztulásról.. van azonban egy dolog, melyre figyelmeztetni magamat is hivatva érzem. Ez Szeged népére vonatkozik. Szeged habsírja felett a jelen szenvedéseinek keresztje mellett a jövendőnek nagy kérdőjele is emelkedik. E kérdőjelre nemzetünk már adott feleletet, midőn a szegedi katasztrófa hírére nyomban egyhangúlag kitört a kiáltás: Szegednek élni kell! Szegednek nem szabad elveszni!...”

Bizony tragikus volt az a nap, de nevezetes nemcsak tragédiája, hanem tanulságai miatt is. Mi, akik ma itt élünk, okuljunk az akkori eseményekből!

Mik a tanulságok?

Nagy tanulság, hogy az ember, ha bajba jutott, mindig számíthat segíteni akarókra. Gyönyörű példája annak az az összefogás, mely Szegedet támogatta. Temesvár helyőrsége a mentésre idesiető katonáival. A menekülteket befogadó városok és falvak, Budapest, Lugos, Orosháza, Horgos, Zsombolya, Szentes, Kistelek, Csongrád, Törökbecse, Kiszombor, Klárafalva, Deszk, Ferencszállás, Somogyi Károly kanonok, a könyvtár adományozó és sokan mások. A nagy európai fővárosok, Róma, Brüsszel, Párizs, London, Bécs és Berlin.
Nagy tanulság, hogy a megpróbáltatás hősöket teremt: Váradi Ignác, Bakay Nándor, Lázár György, Pillich Kálmán és még sokan mások.
Az újjáépítés újabb hősöket teremt. A mérnök Lechner Lajos és a szervező gróf Tisza Lajos.

S mi a legfőbb tanulság számunkra, a kései utódok, a mai szegediek és közöttük a vízügyesek, az árvízvédekezők számára?

Sose becsüljük le a folyó erejét, mindenkor legyünk készek az árvízvédekezésre! Sose engedjük, hogy a hozzá nem értők lebecsüljék a folyó erejét és törekedjünk arra, hogy a veszélyeztetett területen legyen meg a készség az összefogásra a bajok ellen! Összefogással, szakértelemmel és lelkesedéssel a legnagyobb veszély is elhárítható.

Erre törekedjünk, és eszerint dolgozzunk legjobb tudásunk alapján, egymást segítve, hogy méltók legyünk a nagy víz ellen küzdő elődeinkre.”
Szeged, 1996. március 11.
Török Imre György
főmérnök
Valid XHTML 1.0 Transitional
Kezdőlap | Elérhetőségeink | Honlaptérkép