„Az okos ember – ezt az írásokból is tudhatjuk – sziklára építi házát: „Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt az alapja”. De lehet-e okos annak a tájnak embere, ahol nincs szikla, hegy sincsen, csak mély laposokon lehet építkezni, s vizet-szelet álló építőanyag sem található? Lehetett-e ott másra, mint homokra építeni, ahol, ha jött az ár és a szél, s nekizúdult a háznak: „az összedőlt és romhalmazzá vált”?
Szeged városát és Alföldünk városait-falvait nem lehetett sziklára építeni, s mély fekvésén, házainak vízre érzékeny építőanyagain, évszázadokon át nem tudhattak változtatni. A katasztrófának a Tisza mellett korán be kellett következnie. Ez, mint tudjuk, Szeged pusztulását eredményezte 1879-ben.
A történelem emlékeiből látható, hogyan temetkezett egykor hullámsírba Szeged, hazánk akkor második legnagyobb városa. De azt is látjuk, mikén támadt fel, és vált sokkal szebbé, mint addig. A pusztulás és az eredményes újjáépítés, az annak nyomán kibontakozó, máig ható fejlődés sohasem feledtetheti, hogy az árvizek megemelkedett mai szintje alatt akár 3-4 méterrel is fekvő városnak lakosai által talán a 131 év után már alig érzékelt veszélyeztetettsége csak akkor hárítható el, ha árvízvédelmünket magas színvonalon tartjuk, és ha a védelmi építmények, berendezések fenntartásáról is folyamatosan gondoskodunk. Az árvizektől, magas tiszai vízállásoktól átmenetileg mentes, a szakemberek által s „béke”időszakoknak nevezett évek olykor feleslegesnek ítélt anyagi ráfordításai azon az egy éjszakán térülhetnek meg – akár többszörösen is –, amelyen a magasra áradt vízállás fenyegetéseit sikerült kivédeni.
Az 1970-ben először az áprilisi, majd a jelentősebb májusi és az azzal összefüggő júniusi, teljes Tisza-völgyre kiterjedő árhullámok idézték fel először komolyabban annak veszélyét, hogy Szeged városát esetleg második elöntési katasztrófa is érheti.
Tavasszal – a négy kisebbet követően – az áprilisi árhullám bizonyult legmagasabbnak a Tiszán 1941. óta. Az áprilisi és májusi kiterjedt erdélyi és kárpátaljai esőzések a Körösök völgye kivételével a Tisza teljes vízgyűjtő-területét az addigiakat felülmúló árhullámok kialakulásának helyzetébe hozták.
Május 17-én, vasárnap délután a Maros gyulafehérvári váratlan betörése hírére Dégen Imre államtitkár, árvízvédelmi kormánybiztos telefonon személyesen rendelte el a legmagasabb fokozatú árvízvédelmi készültséget. Ugyanakkor megkezdődött a védelmi felvonulás a Maros magyar szakaszára, de még aznap rémhírek is kezdtek Makón elterjedni a romániai hírközlés elmaradása miatt. A kormánybiztos 19-én kedden délután gépkocsin bejárta a Maros hazai töltéseit, tárgyalt Makó város vezetőivel, majd 22 óra tájban megérkezett a szegedi vízügyi igazgatóságra. Forgó László igazgató, védelemvezetővel és a védelmi törzzsel folytatott megbeszélése során még az éjszaka a következő két kérdést tette fel nekem: „Milyen magasságú tetőző vízállás várható a Maroson Makónál? Mit jelent ez a magasság Makó terepszintjéhez képest?”
Az első kérdésre a válaszom: 630 cm várható, ez 50 cm-rel több, mint az eddig előfordult legmagasabb makói vízállás. (A tényleges érték 624 cm lett, tehát az előrejelzés jó volt.)
A második kérdésre: A várható tetőzés Makó legalacsonyabb terepszintjét 6 m-rel, a legmagasabbat 2 m-rel, az átlagosat 3-3,5 m-re fogja meghaladni.
Dégen Imre válasza annyi volt: „Akkor Makót kiürítjük!”… A makói – árvízvédekezésre igénybe nem vehető – lakosság (idősek, gyermekek, nők, stb.) elszállítása még a szerdai, 20-i napon megkezdődött, s a következő napon folytatódott. Kb. 20 ezer embert szállítottak el, főként Hódmezővásárhelyre és Szentesre.
A Maros első árhulláma ugyan a Tiszába szakadt, de május végén kialakult a második, és ez már „oldalba kapta” a Tisza fő árhullámát éppen Szegednél. Szegeden kialakult a 961 cm-es, 2006-ig a legmagasabb vízállás. Ha kivetítenénk ezt a magasságot, ez a Széchenyi téren, Vásárhelyi Pál szobránál több mint másfél méter volna a tér szintje felett.
Mi lehetett ebben a helyzetben az árvíz-védelem feladata? A töltések oldalát tartósan borító víz átszivárgásának korlátozása, a magassági hiányok pótlása, a töltések védőképességének folyamatosa fenntartása, a keletkező meghibásodások állandó figyelése és kijavítása. Szeged belvárosának akkor még alacsony tégla-mellvédfala különös gondosságot kívánt. Minthogy a tetőző vízállás idején a fal maga is védővonallá vált, s az árvíz-védelem az esetleges 1000 cm-t is számításba vette, a téglafalat homokzsákokkal meg kellett támasztani.
„Második szegedi árvízkatasztrófa pedig nem lesz” – mondtuk ki néhányan, akik felelősséget éreztünk a városi és a városon kívüli töltés-rendszeren történő védekezés sikeréért.
Végül 1970. július 4-én 49 napi, éjszakákat és nappalokat egyaránt igénybe vevő védekezés hozta meg a sikert. Szeged is, az Alsó-Tisza vidék is megmenekült, s ez – amint az árvízi emlékmű egyik oszlopán is olvasható – „a szegediek, a vízügyi szolgálat és a katonák hősi helytállásának, összefogásának egyaránt köszönhető.”